A tintahal fegyvere

70 éve, munkaszolgálatosként halt meg Bálint György, az egyik legnagyobb magyar újságíró. Gyaníthatóan ugyanaz az elegáns, tartózkodó, undorból táplálkozó elhatárolódás tette mártírrá, ami nem engedte Szerb Antalt sem tovább élni.

„Újságíróként olyan műfajban írt, amelyben ma persze nem írnak már újságot: ez volt a tárca, a feuilleton, »a vonal alatt« közölt írói munka. Ilyet Ady és Kosztolányi is írt; és a műfaj hajdankori legnagyobbja, a méltatlanul elfeledett Bíró Lajos; sokan. De Bálint György volt az, akinek tárcákból állt az életműve. Megjelentek belőlük válogatások 1947-ben és 1954-ben, a legjobb Szilágyi Júliáé volt (A tintahal, Kolozsvár/Bukarest, 1964), majd Koczkás Sándor és Magyar István összkiadása kétszer is (A toronyőr visszapillant I–II, 1966, 1976).” (Tamás Gáspár Miklós: Az ember, aki tudta)

A Szikra Könyvkiadó 1947-ben a következő ajánlással bocsátotta útjára a Bálint György írásaiból szerkesztett Emberi méltósággal című, Bálint jelentőségének megfelelően dicséretesen sietősen megjelentetett karcsú válogatáskötetet: „A Magyar Köztársaság második évében hirdesse ez a könyv a szabad szellem erejét az erősödő szabad magyar demokráciában. Magyar Könyvnapok 1947”. A felelős kiadó, a Sorbonne-on végzett, kommunista Seress Géza tisztában volt Bálint kvalitásaival, s azzal a veszteséggel, amelyet a magyar szellemi élet számára Bálint és sorstársainak méltatlan elpusztítása jelentett. Seress maga a munkaszolgálat elől előbb illegalitásba vonult, majd 1944-ben Jugoszláviába szökött, s az emlékkötet kiadása idején természetesen még nem tudhatta, hogy 1949-ben elvtársai börtönét majd nem sikerül elkerülnie. A bevezető tanulmányban Káldor György, aki Bálinthoz hasonlóan kommunista újságíró volt, egy szót sem ejt arról, hogy büntetőszázadával maga is az orosz frontra került 1942-ben, s 1947-ben hogyan is sejthetné, hogy az 1950–55 között koholt vádak alapján letöltött börtönbüntetését csupán három évvel éli túl.


Belső előkelőség és tartózkodás

Káldor jellemzése szerint Bálint György „csendes, félszeg, kissé neurotikus ember volt. Teli volt gátlással és elfojtással, de tudatának fölényes ereje, világossága, formakészsége feloldotta ösztöneinek zavarát és visszavezette a természethez [...] Halkan és tömören beszélt, utálta a frázisokat, egész magatartásában, modorában, minden kis gesztusában ellentéte volt a habzsoló, könyöklő, demagóg környezetnek, amelyben élni kényszerült. Belső előkelősége, tartózkodó formái, mellyel távol tartott magától mindent, ami közönséges, olcsó és vásári, korántsem csábították a a kor tipikus intellektuális betegségébe: a városi intellektüel arisztokratizmusába.” Káldor hősnek kijáró tisztelettel adózik annak, hogy Bálint – noha 1933-tól tisztában volt azzal, hogy a fasizmus térnyerése életveszélyes – „csökönyösen, fanatikusan, irracionálisan” menekülés helyett maradt a hazájában. Rámutat, hogy Bálintot mind intellektuális ereje, mind metsző iróniája alkalmatlanná tették a közönséges hős szerepére. Gyaníthatóan ugyanaz az elegáns, tartózkodó, undorból táplálkozó elhatárolódás tette mártírrá, ami nem engedte Szerb Antalt sem tovább élni.


Nem csak a tollat ütötték ki a kezéből.

Rövidre szabott élete elsősorban intellektuális élmények sorára épült, amelyek mindennapiságát a baloldalisággal járó, a korszak gondolatszabadságot nem engedő retorziói váltották. Családja kívánságára beíratkozott ugyan a Kereskedelmi Akadémiára, de azt csakhamar otthagyta az újságírás kedvéért. Pályáját az Est-lapoknál kezdte 1926-ban. 1929-től tíz éven keresztül főleg a Pesti Naplóba írt, emellett a Daily Express és a Hearst-lapok számára is tudósított. 1933-ban feleségül vette Csillag Vera (1909–1997) grafikust. 1938-ban, az első zsidótörvény – amely az értelmiségi pályákon 20 százalékban maximálta a zsidók arányát – életbe lépését követően, az Est-lapok betiltása után cikkeinek publikálása egyre több nehézségbe ütközött. Tárcái, szatírái már 1933-tól, Hitler hatalomra jutásától kísérteties élességgel vetítették előre a jövőt: a fasizmus eszkalálódását, az elkerülhetetlen világháborút.

Egyetlen verseskötete, a Strófák (1929) megjelenése után egészen 1933-ig közölt verseket is, bár költőként jóval kevésbé volt sikeres, mint a kispróza: a tárcanovella, a karcolat, az esszé területén. Tematikája, ironikussága ugyanakkor félreismerhetetlenek költeményeiben is, verselemzéseiben is. József Attila: Nagyon fáj című kötetét például minden intellektuális finomkodás nélkül ismerteti: „Olcsó szellemesség volna összevetni egy régebbi kötetének és a mostaninak a címét és megállapítani, hogy ő, aki valamikor azt hirdette: ‚Döntsd a tőkét, ne siránkozz’, most nem nagyon döntögeti a tőkét, de annál többet siránkozik. Ez nyilván igaz, de az is igaz, hogy a tőkedöntésre nem a vers a legalkalmasabb szerszám, és a siránkozás – legalább időnként – a költők természetes megnyilvánulása. Gyanús az olyan költő, aki minden versében szabatosan és félreérthetetlenül döntögeti a tőkét és ha siránkozhatnékja van, gyorsan leteszi a tollat és félrevonul. Az ilyen költőknek nemcsak művészi, hanem emberi és szocialista őszintesége is fölötte gyanús. Nem igazi harcos az, aki soha egy pillanatra sem csügged, és nem igazi költő, aki ezt a pillanatnyi csüggedést nem meri bevallani. Őszinteség nélkül nincs költészet és nincs harc sem. Azt mutatják, hogy nem a polgári radikalizmus felől érkezett a kommunista baloldalhoz, s hogy verseiben ugyanúgy kimutathatók a szociális érzékenység, a forradalmiság, és a polgári gondolkodás gunyoros elvetése.” (1937)

Bálint prózaalkotása költőinek is tekinthető: pontosan, takarékosan fogalmaz, eredeti meglátásai pedig a mai napig elevenné teszik cikkei nyelvét. Fordításra is maradt energiája, főleg olyan regényírókat ültetett magyarra, akiknek stílusát közelebbről is meg akarta ismerni (Dickens, Galsworthy, Huxley), de O'Neill- és Somerset Maugham-fordításai is napjainkig használatosak.

Meggyőződéses kommunizmusának alapját – a később, főleg az 1950-es években elsősorban az egzisztencialisták által diszkreditálni kívánt –  humanizmusa képezte. Üldöztetést, börtönbüntetést maga után vonó baloldali nézeteihez az a meggyőződése vezette, hogy minden társadalmi bajnak a szegénység az oka. E gondolat meghosszabbításaként értelmetlennek, energiafecsérlő, hamis dilemmának tartotta a népiek és az urbánusok ellentétét.

Zúzdába került.

A Spanyolországban jártam című útirajz 1937-ben készült, és két másik nagyobb lélegzetű írással került egy kötetbe 1938-ban. Magyar István, Bálint György bibliográfusa írja a kiadásról: „Bálint Györgynek ez a könyve a fasiszta terror veszélyei és a könyvcenzúra miatt már nem kerülhetett forgalomba. A kinyomott nyomdai íveket hónapokig rejtve őrizték az író hozzátartozói, de később már veszély nélkül ezt sem tehették. Néhány példányt – kéziratként – a barátoknak és ismerősöknek juttattak belőle, a többit a német megszállás idején papírzúzdába adták.”

A kötet tehát áldozatul esett a Bálint által találóan „hideg máglyá”-nak nevezett cenzúra 1938-as bevezetésének, spanyol útleírása ezért a már említett, 1947-es Emberi méltósággal című kötetben jelent meg először. Újabb kiadásban a Szigethy Gábor-szerkesztette Gondolkodó magyarok sorozatban olvasható.

Bálint Györgyöt, aki humanistaként Babits Mihályt, Thomas Mannt tartotta példaképeinek, aki 1933-tól a háború veszélyeire figyelmeztetett, 1936-ban Az író és a béke ügye című írásában a feladatot is megnevezte: „Az írónak a háborúval szemben nem lehet más feladata, mint hogy a falánk kis csoport (az imperialisták és fasiszták) üzelmeit leleplezze és felvegye velük a harcot a veszélyeztetett embertömegek, az eladott erkölcs és a megtagadott kultúra nevében. Ezzel a tiltakozással ugyan nem előzheti meg a háborút, de azzal, hogy elmulasztja a tiltakozást, elősegíti. Nem tehet tehát sem többet, sem kevesebbet: tiltakoznia kell, amíg ki nem ütik a kezéből a tollat.”

Nem csak a tollat ütötték ki a kezéből. Bálint Györgyöt 1938–39-ben behívták katonának. Kitették a sajtókamarából, a nyilas sajtó rengeteget támadta. 1941-ben internálták. 1942-ben munkaszolgálatra vitték Ukrajnába, ott érte a halál 1943. január 21-én.


1986-tól a Magyar Újságírók Szövetsége újságíróiskolája viseli a nevét.

Emblematikus írásában, A tintahalban csillogó szellemességgel bizonyítja egyetlen fegyverének, a tollnak, tágabb értelemben az írásnak önvédelemre alkalmatlanságát:

„Mindig és mindenkitől tanul az ember, a tintahaltól is tanulhat. Megtanulhatja a tinta értékét, ha eddig nem ismerte volna. Mert elég sűrűn előfordul, hogy egyes élőlények tintával próbálnak védekezni. […] De nem használ a tinta sem. Akár zavarossá teszi a vizet tintájával a hal, akár világossá és tisztává, a sorsa egy. Húsát megeszik az olaszok és rajtuk kívül még sokan. […] Mert nehéz ma piskóta alakú belső vázzal megélni a különböző éles fogú halászok között. A tintahalnak meg kellett érni a tinta csődjét. Éltető eleme, melynek nevét viselte, melyben rendíthetetlenül bízott, cserbenhagyta. Egy hektoliter tinta nem ért annyit, mint egyetlen éles metszőfog. Ha a halnak esetleg nemesebb céljai is voltak a tintával – az csak súlyosbító körülmény. […] Ügyes és erős üldözők indulnak a tintahal ellen, olyan ügyesek és erősek, hogy még a legjobb tinta sem fog rajtuk. Fogaik vannak, hálóik vannak: a tintahal fegyvere pedig csak a tinta. Ontja a tintát, hogy megoltalmazza piskóta alakú belső vázát. Ellenségei jót nevetnek a markukba, illetve uszonyukba, ‚tinta érték nélkül’, mondják és jó étvággyal megeszik vacsorára tintahalat. […] Mit tegyen ilyen körülmények között a tintahal, ha nem akar meghalni? Nehéz a válasz. Egyet mindenesetre tanácsolhatunk neki: ne bízza magát egyedül a tintára. A fejlődés során alaposan átértékelődött a tinta. De azt sem lehet várni a tintahaltól, hogy adja fel a tintát, amely egyéniségének lényege. Akkor nem volna célja és értelme az életének. Sőt: erősítse meg a tintáját. Szivacstestének mélyében bizonyára akadnak titkos mirigyek, melyekből valami maró anyagot lehetne kisajtolni. Ezt termelje ki magából korunk tintahala, ezt keverje tintájába. Maró, éles, kissé mérgező hatású tintával forduljon üldözői ellen és hosszú karjait sem kell mindig visszahúznia.”

Radnóti Miklós neki, róla írta az Ötödik eclogáját.

Boronyák Rita

• Publikálva: 2013.01.21. 22:09 • Címke: évforduló, irodalom