Poszthumán döntés – irodalmi válaszok emberi kérdésekre

A mesterségesen teremtett intelligencia kognitív gondolkodásra képes, választásra; idővel kialakulnak az érzelmei, számítási kapacitása pedig sokszorosa az emberének.

Egy ember által teremtett, bizonyos értelemben az embernél tökéletesebb lény. Mivel azonban egyetlen lény sem képes saját magánál tökéletesebbet teremteni, ez az állapot csak a mesterséges lények önfejlődésének következtében állhat be. És ilyen önfejlődő algoritmusok megírására már képes az ember. Nagyjából így foglalhatók össze a tudományos-fantasztikus irodalomban megjelenő toposzok, amelyek maguk is egyfajta önfejlődés eredményeképp alakultak ki. És itt meg kell különböztetnünk az eredeti gondolatot alkotó szerzők munkásságát a továbbgondolókétól és az egyszerű alkalmazókétól. Ez utóbbiak kevéssé tartoznak az elemezni érdemes alkotások közé, mivel céljuk legtöbbször a puszta szórakoztatás különösebb gondolkodtatásra késztető szándék nélkül.

Ebben a rövid dolgozatban elsősorban az eredeti gondolatok számbavételére törekszem a későbbi tudományos igényű feldolgozás érdekében, elsősorban az Isaac Asimov és Philip K. Dick által felvetett etikai problémákra koncentrálva, egy rövid pillantást vetve Frederick Pohl poszthumán víziójára, amelyben az ember a virtuális valóságban él tovább.


Szárnyas fejvadász (Ridley Scott, 1982)

Mindezek előtt azonban szükségesnek tartom rögzíteni a mesterségesintelligencia-kutatás jelen állását.

Watson, az IBM szuperszámítógépe 2011 februárjában két emberi szereplővel szemben megnyerte az alkalmazott intelligencia fokmérőjének tartott kvízversenyt. Azonban Watson az úgynevezett trükkös kérdésekkel nem tudott mit kezdeni. Például nem értette meg azt az autóversenyre vonatkozó kérdést, amelyre a válasz az F1 volt, mivel nem tudott elvonatkoztatni a saját F1-billentyűjétől. Hasonló eredménnyel jártak azok a kísérletek is, amelyek a Turing-díj elnyerésére irányultak. Alan Turing 1950-ben alkotta meg azt az imitációs társasjáték-tesztet, amelynek célja, hogy olyan számítógépet alkossanak a pályázók, amelyről anonim környezetben nem derül ki gépi mivolta. A játékban három szereplő található: a bíró, az ember és a gép. A bírónak azt kell kitalálnia egy elszigetelt terminál előtt ülve, hogy mely kérdésre válaszolt az ember, és melyikre a gép.

2012-ben egy magát tinilánynak álcázó programnak majdnem sikerült becsapnia a bírót, ám végül váratlanul kijelentette magáról, hogy ő egy macska. Számtalan példát lehet felhozni a szignifikánsnak látszó jelenség alátámasztására a robotkutyától a japán robotpincérig, azonban a két fenti eset elegendő annak bemutatására, hogy a tudományos-fantasztikus irodalomban megálmodott mesterséges értelem egyelőre nem született meg. A probléma alapját a jelek szerint a jelenleg használt negyedik generációs bináris számítógépek építési módja és működési elvei jelentik. Jelenlegi gépeink, beleértve az emberi aggyal nehezen felfogható számítási kapacitással bíró szuperszámítógépeket is, végső soron nem tesznek mást, mint hogy elképesztően gyorsan hajtják végre a négy alapműveletet kettes számrendszerben. Természetesen a gyakorlatban ennél sokkal többre képesek, de minden számítógép által futtatott programnak ez az alapja.

Watson a kvízjáték kérdéseire a helyes válaszokat statisztikai elemző módszerrel adja meg. Végső soron nem érti sem a kérdést sem a választ, „végtelen” számítási kapacitásának felhasználásával azonban olyan benyomást kelt, mintha valóban megértené azt. A magát tinilánynak álcázó program sokkal inkább a generatív grammatika eszköztárát használva operált, ám a gép láthatóan képtelen a mondatok formájában felhalmozott emberi tudást alkalmazni. Lényegében nem különbözik az ELTE Régi Magyar Irodalom Tanszékén található mechanikus szonettíró gépétől. Lényegében ezen programok és az ezeket futtató számítógépek sokkal inkább hasonlatosak a reneszánsztól létező könyvtári, később bármely adatbázisra alkalmazható nyilvántartórendszerekhez, mint a mesterséges intelligenciához.

Erre a jelenségre utalt Marvin Minsky, amikor 2004-ben kijelentette, hogy a „mesterséges intelligencia agyhalott”. Minsky, akit a mesterséges intelligencia atyjaként szoktak emlegetni vezette azokat a neuronszámítógép-kutatásokat 1951-ben a Princetonon, amelyek az idegsejthálózatot modellezve képeztek szinapszisokat. Minsky a mesterséges intelligencia megalkotásának lehetőségével kapcsolatban veti fel a kérdést: „képzeljük el, hogy az összes agysejtet ugyanazon feladatok végrehajtására tervezett chipekkel helyettesítjük. A chipek ugyanúgy kapcsolódnak egymáshoz, mint az agysejtjeink. Semmi okunk feltételezni, hogy az eredetitől eltérő módon működnének”. Egyetértve Minsky megállapításával úgy vélem, hogy most már csak azt az „apró” problémát kell megoldani, amit egy ilyen gépnek magának a megépítése jelent. Mivel azonban nem a többek között a nanotechnológiát felölelő doktori dolgozat megalkotása a távlati célom, úgy vélem, rátérhetek azon etikai problémák számbavételére, amelyeket a fent említett szerzők munkássága vet fel. Elvégre is az írók által teremtett világokban ezen a sok „bajlódással” járó fázison már túljutottak.

Lovas Lajos

A cím Markovics Botond: Poszthumán döntés című regényéből származik. Budapest: GFK, 2007

• Publikálva: 2013.05.30. 09:53 • Címke: irodalom, tudomány