​Mindenféle nők, írók, étkek és itókák

Megpróbáltam elképzelni a 86 éves Galsai Pongrácot, de nem nagyon tudtam. Ebben az életkorban már csak ritkán élhet teljes életet az ember, Galsai pedig azt szerette, de nagyon. A szép (és kevésbé szép) nőket, a nagy evés-ivásokat, a jó társaságot. És rendelkezett még egy különleges tulajdonsággal is: az előbb felsoroltakról igencsak élvezetes módon tudott írni. Kár, hogy ma már szinte senki sem olvassa.

Barátom többször is megemlékezett róla, hogy operett-slágereket kiválóan éneklő édesapja már életében bekerült a halhatatlanok közé. Mégpedig úgy, hogy a szigligeti alkotóház fűtőjeként sokat tartózkodott irodalmi életünk 70-es években topon lévő jelességeinek társaságában. A végtelenített pingpong meccsekről, a szentistvánozásról és húzós ivászatokról, no és az ezekben szívesen látott Józsi bácsiról a Szigligeten sokat időző Galsai Pongrác is írt néhány jó sort Záróra a Darlingban című utolsó, és talán a legjobb könyvecskéjében.

A számtalan műfajban, és ezek mixelésében is járatos Galsai egy kiugrott pap és egy zárdaiskolai tanárnő késői gyermekeként született Pécsett, 1927. október 31-én. Itt is érettségizett 1945-ben, a legnagyobb felfordulásban. Első valamirevaló írását – mert már gyermekfejjel írónak készült – a mítoszkutató Várkonyi Nándor szerkeszti be a Sorsunk című folyóiratba. És ettől kezdve a lejtőn nincs megállás, sorra születnek a hosszabb-rövidebb szövegek, átírások, visszaírások. A pesti szabadbölcsész időkben is, amely időszak alatt leginkább a Darling vendéglátóipari egységben múlatta az időt olyanok társaságában, mint az újholdasok, Márai, Pilinszky, Nemes Nagy Ágnes, vagy a barát Csorba Győző. A kommunista hatalomátvétel viszont nem kedvezett az ilyen irodalomnak, az addig különféle lapokban publikáló Galsai is Pécsre húzódik, a gyalogostiszti akadémián próbál magyart tanítani, miközben a Dunántúl című irodalmi folyóiratba szerkeszti be egynémely hallgatásra ítélt írótárs munkáit.

Takáts Gyula, Csorba Győző és Galsai Pongrác a keszthelyi Írótalálkozón, 1982. szeptember 2. (fotó: a PIM képgalériája)

Itt éri a forradalom is, amely után – mert az élet nem áll meg – 1957-ben jelenik meg első, tehetséges de elkallódó írókról szóló kötete, a Társtalanok. Egy év múlva már a Nők Lapja irodalmi rovatvezetője a fővárosban. Ebben a pozícióban, majd pedig a hetilap főmunkatársaként 25 évet tölt el mindenki legnagyobb megelégedésére. Ez a biztos pénzeket hozó állás, de a pénzből több kellene az életet habzsoló életmódja miatt is. Így lesz évekig dramaturg haverja, Abody Béla Vidám Színpadán. Így születnek meg Bajor Giziről, Csortos Gyuláról és korának neves színészeiről írott anekdotázó portréi és kritikái az Élet és Irodalomban. 1978-ban jelenik meg a 12+1 fő, amelyben csokorba szedi azokat az írókat, akikkel olyan sokszor nézett a pohár fenekére. Tagadhatatlanul az ilyen ironikus, önironikus, anekdotázó, a valóságot sajátosan értelmező írásokban a legnagyobb. Ilyen 1974-ben kiadott és 1987-ben átírt önéletrajzi esszéregénye, az Egy hipochonder emlékiratai is. Nagyon jó a cím, hiszen Galsai, és mondjuk Abody is hipochonder volt a végtelenségig (lásd a szigligeti strandról és az új fecskéről szóló írást).

A korpulens Galsai nem éppen adoniszi termetével volt sikeres a nőknél. A sokoldalú mértéktelenség pedig idővel a hipochondrián messze túlmutató testi bajokat eredményezett, amit a korai halál követett. Nem született meg a többször emlegetett főmű sem, de a elfeledettség azért furcsán korán érkezett. De hát elfelejtünk mi mindent. Például a nagyszerű Rakéta Regényújságot is, amelyben igazán színvonalas és szórakoztató írásokat olvashattunk. 1982-től 87-ig ezt is a Galsai szerkesztette.

Pálffy Lajos

• Publikálva: 2013.10.31. 10:35 • Címke: évforduló, irodalom