​Babits Mihály, a poeta doctus

Babits Mihály élete lényegében egybeesik az irodalmi modernizmus felfutásával és lecsengésével. Újító volt, de egyben hagyománytisztelő is. Tevékenysége szerteágazó, és csak az irodalmon belül több műfajban jelentőset alkotott.

Pályáját tanárként kezdte: több helyen tanított, ezek közül hosszabb ideig Fogarason és Újpesten. Első kötete 1909-ben jelent meg (Levelek Irisz koszorújából). Tagja volt a Nyugat első nemzedékének. A neves irodalmi lapban nemcsak publikált, hanem 1929-től 1941-es haláláig annak főszerkesztője is volt. 1927-től a Baumgarten Alapítvány kurátoraként tevékenykedett, ennek révén nagy befolyást gyakorolt az irodalmi életre.


Babits Mihály, 1883. november 26. – 1941. augusztus 4. Rippl-Rónai József portréja

Elsősorban mint költőt tartják számon, aki méltán lépett Ady Endre örökébe, formailag, műfajilag még sokszínűbb is volt kortárs elődjénél. Ismerte és alkalmazta a klasszikus időmértékes formákat, de ugyanannyira az újmértékeseket is: együtt és keverve is. Szerette a hangsúlyos formákat; míves értője volt a rímeknek, az asszonáncoknak. Ritmusa nem volt mindig hibátlan, de a többi remek megoldás és a változatossága ezeket feledtetik.

Sokszor poeta doctusként emlegetik, azaz olyan költőként, aki a költészetet tudományos alapossággal ismeri és műveli, gyakran merítve ihletet kulturális élmény- és ismeretanyagból, mitológiából, történelemből. Erre predesztinálta őt költői alkata és hatalmas műveltsége, de a tárgyias költészet létrehozásának igénye is. Ez a fajta költészet témáját gondolatilag közelíti meg, a hangulat, az érzelem, a benyomás rögzítése helyett higgadt, elemző attitűdöt követ. Ennek eszköze, hogy sokszor nem saját nevében, hanem valamilyen szerep mögé rejtőzve szólalt meg; vagy nem állít, hanem kérdez.
 
Öt regényt és több kisregényt írt, illetve színműveket és elemző munkákat. Petőfi és Arany (1910) című tanulmánya az irodalmi műveltség egyik fontos sarokköve, de értékes elemző cikkeket közölt Vörösmartyról, Adyról, illetve más elődökről és kortársakról. 1936-ban adta ki Az európai irodalom története című munkáját.

Némelyik műve nehezen besorolható műfajilag, de annál érdekesebb. A Laodameia hosszú, párbeszédes, bukolikus jellegű költemény tele formai és tartalmi fordulattal, leleménnyel. A Jónás könyve (1938) ugyan látszólag elbeszélő költemény, alapvetően mégis lírai, lélekelemző. A bibliai történetet és szereplőt Babits magára vonatkoztatta, és saját sorsának perspektíváján keresztül – gégerákkal küszködött, és végül abban halt meg –, részben újra fogalmazta életét és szakmai tapasztalatvilágát.

Fordítóként elsősorban régebbi, klasszikus és romantikus szerzőket és műveket fordított (Szophoklész, Goethe, Poe, Baudelaire), de kötetnyit tolmácsolt kortársa, Oscar Wilde verseiből is (1916). Az ő neve alatt jelent meg a Szabó Lőrinccel együtt fordított gyűjtemény (Erato) a világirodalom erotikus verseiből. Ő ültette át magyarra három részben Dante Isteni színjátékát (1912, 1920, 1923). A műből készültek később újabb, korszerűbb fordítások, de a Babits által kimunkált formai-tartalmi-stilisztikai egységet, az egymásba fonódó tercina-sorozatot még nem múlták felül. A fordítást Olaszországban rangos állami díjjal ismerték el 1940-ben.

Babits Mihály születésének 90. évfordulóját követően Latinovits Zoltán olvas fel részleteket az író szülőföldjéről lejegyzett lírai visszaemlékezéseiből (MFH 1974/1.)

„Babits Mihály pályája az alanyi líra tagadásától a legszemélyesebb költészet vállalásáig, a premodern időszak eszményének meghaladásától a klasszikus vagy esztéta modernség eszményének kiteljesítéséig terjed.” – írja róla Vilcsek Béla A modernitás alakváltása – Babits Mihály című tanulmányában (Új Forrás, 2008/9. szám). Ez az esztétikai alapú felfogás mély filozófiai és világnézeti, illetve szociális, magatartásbeli tényekben gyökerezik. Babits érezte az új idők szelét és csatlakozott a nyugati irányzatok követőihez. Nem véletlenül lett a Nyugat szerzője, majd főszerkesztője. Ugyanakkor fontosnak tartotta a hagyományt, az elődök és a saját kultúra tiszteletét. Heves vitákat folytatott például Kassák Lajossal, és kikelt a szabadvers általa értelmezett igénytelensége és idegensége ellen. Ugyanakkor ő is törekedett az új hangra, és nem ragadt le a meglévő, kipróbált klasszikus időmértékes formáknál.


Özv. Babits Mihályné, Babits Mihály, Babits Angyalka. Budapest, 1912 (fotó: Babits Mihály Emlékház)

Babits a magyar és az európai kultúrához egyaránt tartozott. Meg is akart maradni benne, de ki is kívánt törni belőle. E kettősséget jól jellemzi például a Hiszekegy című verse. A két első sora: „Nem hiszek én egy istenben, mert bárhova nézek, / istent látok, ezért, s nem szomorú a világ.” Magyar és európai tudata, katolicizmusa eleven kérdések gyanánt szeli át a költészetét.

Személyes alkata, kritikus, kissé pesszimista világlátása miatt egyes művei könnyen félreérthetők. Fortissimo című háborúellenes verse miatt a hatóságok elkobozták a Nyugatnak azt az 1917-es számát, amelyben megjelent. Ugyanakkor, ha az olvasó figyelmesen elolvassa a verset, akkor érzékelheti, hogy a szerző a nemzeti érzést akarja az olvasóban erősíteni általa.

Ugyancsak többen félreértették a Halálfiai (1927) című, terjedelmes, remekbe szabott önéletrajzi regényét. Több kortárs kritikusan említette, hogy milyen pesszimista a mű, hiszen még a címe is milyen negatív. Ugyanakkor Szántó Gábor András: Miért Halálfiai? (Adalékok egy Babits-regény szimbolikájához) című tanulmányában kifejtette az egyértelmű bibliai szimbolika alapján, hogy a „halálfiai” azok, akikre csak mondják, hogy elvesztek, miközben valójában túlélők. Babits regényében a világ a kegyetlen, a halálos, hiszen világháborúba torkollott az élet, és mégis vannak olyanok, akik megmaradnak, több mint túlélőkként.

A Gólyakalifa című regényéből készült, elveszett film plakátja (1917, rendezte: Korda Sándor)

Babitsnak mindegyik regénye több figyelmet érdemel, mint amennyire értékelik. Első regényét, A gólyakalifát 1913-ban írta, de csak 1916-ban jelent meg. Sikere azon is lemérhető, hogy Korda Sándor már a következő évben közel egy órás filmet forgatott belőle. Sajnos, a film kópiái elvesztek, de fennmaradt egyik óriási plakátja, amelyből kiderül, hogy kora népszerű színészei játszottak benne (Beregi Oszkár, Bánky Judit), és forgatókönyvíróként közreműködött Karinthy Frigyes. A gólyakalifa freudi indíttatású, érzékeny elemzője az emberi természet kettősségének. Maga Babits így írt róla: „Mintha életem, s talán minden költő életének szimbóluma volna, mely külsőleg simán foly, s csak belül gyötrődik, álmaiban.”

Ez a kettősség a való életben is megnyilatkozott. Babits a tanácsköztársaság megalakulásakor versben üdvözölte a forradalmat, de hamar csalódott is benne. Ugyancsak a tanácsköztársaság idején írt a Tímár Virgil fia című regényét, amelyben határozott kritikával elhatárolódik az importált életfilozófiától és gyakorlattól. Tímár Virgil a történet szerint cisztercita szerzetes, aki nevelőként érzelmileg és szellemileg apja lesz egy tehetséges, de a szülei által elhanyagolt gyereknek. A fiú természetes apja egy felületes, önző és elvtelen újságíró, aki magára hagyja a gyereket a bajban is. Az újságíró alakjában Ignotus, a Nyugat főszerkesztője – nem ok nélkül – önmagára ismert. Babits az értelmezők szerint finom és elegáns módon ebbe a regénybe írta bele Ignotus és társai, illetve a forradalmak iránti ellenszenvét. Babitsot több műve miatt is antiszemitizmussal vádolták, azonban alaptalanul, hiszen sohasem általánosított. Konkrét személyeket, helyzeteket, jelenségeket írt meg pontosan, érzékletesen. A regény nem csak Ignotus és a hozzá közel álló, hasonló felfogású értelmiségiek kritikus leírása, hanem a cisztercita szerzetes jellemrajza is, aki viszont fejlődőképes, és felismeri korábbi élete céltalanságát, miközben a gyerek felkarolása ad értelmet neki. Fontos összetevő azonban, hogy a szerzetes humánus magatartásához hitén és teológiai felfogásán keresztül jut el.

Ugyancsak a hagyomány és az értékek pártjára áll Babits következő regényével, a Kártyavárral (1923). Ebben a műben azokat a tapasztalatait, élményeit dolgozza fel, amikor Újpesten tanított, a Könyves Kálmán Gimnáziumban, és a szomszéd kerületben, Rákospalotán lakott. Az Újvárosba kinevezett járásbíró 48 órán keresztül ismerkedik a környezetével, és egy krimiszál révén a század eleji, kapitalizálódó kisváros fura figuráival. A regény tele van fordulatokkal, formai, tartalmi leleményekkel, és a századeleji magyarországi mohó kapitalizmusnak lendületes karikatúrája.

Kora bírálataként fogható fel utolsó nagyregénye, az Elza pilóta vagy a tökéletes társadalom is (1933). Mint a címe is sejteti, utópia. A távoli, száz évvel későbbi időben játszódik, és áttételesen a kommunisztikus, illetve a nemzetiszocialista rendőrállamok abszurditását ábrázolja. A mű végkicsengését és jelentését más-más módon értelmezik, azonban Babits humanizmusa és pacifizmusa egyértelmű. Lehet, hogy ebben a világfelfogású fikcióban a Föld pusztulása és az emberek idegen bolygóra menekülése kiút a kiúttalanságban.

A Hatholdas rózsakert (1978, rendezte: Ranódy László) plakátja

Babits kisregényei közül egyet mindenképp meg kell említeni, hiszen ez a komikus beszély jótékonyan árnyalja az egész életművet. A Hatholdas rózsakert (1937) klasszikus jellemkomikum, amelynek látszólag nincs komolyabb mondanivalója kora társadalmáról. Gruber Franci, az örökifjú, öregedni és megnősülni nem akaró joggyakornok belekerül a hatholdas rózsakertben házasságokat és életeket szövögető Ilka néni hálójába. Az intrikus öregasszony neki is kiszemel egy, a lányoknál kissé már idősebb, a kisvárosi ifjaknak túl okos Irénkét. Az egyezséget eljegyzéssel egybekötve nyélbe is ütik, Francit odaköltöztetik a majdani házukba. A szerelmetesen mosolygó, szép szál, de pipogya fiatalembernek egy másik lány, a szőke, kissé gömbölydedebb és kihívóbb Gizike tetszik, de belső korlátai miatt se tud szabadulni a helyzettől. A dilemmát a sors mégiscsak megoldja, mert Franci hirtelen felindulásból táviratban lemondja a kitűzött esküvőt, de elutazni már nem tud a helyszínre, miután ismét meggondolta magát. Lekési a vonatot, és a duci jegykezelőnél már hiába próbál reklamálni. Aki tehetetlen, annak e kisregény szerint is van őrzője.

Hatholdas rózsakert (1978, rendezte: Ranódy László, részlet)

A Hatholdas rózsakertet is megfilmesítettek. A filmet Ranódy László, az irodalmi adaptációk specialistája rendezte. 1978-ban a Magyar Televízió rendelte meg a Budapest Filmstúdiótól. A főbb szerepeket olyan színészek játszották, mint Tolnay Klári (Ilka néni), Tahi Tóth László (Gruber Franci), Drahota Andrea (Csetvey Irén), Kiss Manyi (Irén anyja), Páger Antal (Irén apja) és Szilvássy Annamária (Gizike). A filmben jól érvényesülnek a korabeli jelmezek és a vidéki kúria hatalmas rózsakertje. A film egy rendezői csattanóval végződik, hiszen az utolsó képkockákon a zárva tartó posta- és állomásépület üveges ablakán a „Zárva” táblát egy Babits Mihályra megtévesztésig hasonló férfi mutatja meg. Egészen pontosan nem a „Zárva” felirat látható, hanem a „Vége”. Az író segítségével még a pipogya Gruber Francik sem vesznek el.

Deák-Sárosi László

• Publikálva: 2013.11.27. 13:37 • Címke: irodalom