Elmondhatatlan élmények krónikása

90 éve született Jorge Semprún

Jorge Semprún elsősorban franciául publikáló szépíróként ismert, de a filmhez, a forgatókönyvíráshoz is élete végéig hűséges maradt.

Jómódú polgári értelmiségi családból származott. Jogász apja 1931-től tartományi kormányzó volt, 1936–1939 között pedig diplomataként szolgált Hágában. A család a spanyol polgárháború elől Franciaországba emigrált. Semprún filozófiát és irodalmat tanult a Sorbonne-on. 19 évesen, 1942-ben belépett a Spanyol Kommunista Pártba, a német megszállás idején pedig aktívan részt vett a Résistance-ban, a francia ellenállási mozgalomban. 1943-ban lebukott, letartóztatták, a Gestapo megkínozta, majd a buchenwaldi koncentrációs táborba zárták. A náci haláltáborok foglyainak azon egyharmadába tartozott, akik nem származásuk, hanem tettei, kiszámítható büntetőtörvények miatt kerültek oda, annál inkább megrázta, sértette az igazságérzetét a halálgyár mindennapi működése.

Semprún madridi szülőháza (kép: Jorge Semprún 1923–2011)

A háború után Párizsban telepedett le, s ott várta meg, hogy a Franco-rezsim véget érjen. 1946–1952 között hivatalosan az UNESCO tolmácsaként dolgozott, s titokban forradalmárként segítette hazáját. 1953-tól rendszeresen utazott illegálisan Spanyolországba, brosúrákat, könyveket, információkat szállított a kommunistáknak. 1954-ben a Spanyol Kommunista Párt központi bizottságának tagjává választották. 1956-ban, az SZKP XX. kongresszusa, Hruscsov titkos beszéde, illetve a lengyel és a magyar események hatására sok nyugati kommunista társához hasonlóan elvesztette a „létező szocializmus”-hoz, a kommunista eszmékhez fűződő illúzióit. (Gondolatrendszerének változásához Lukács György írásai is hozzájárultak.) 1963-ban megjelent első regénye, A nagy utazás (Le grand voyage), sikerének egyik fokmérője, hogy Réz Pál fordításában egy év múlva magyarul is megjelent. A maga korában bonyolultnak számító szerkezetű mű Semprún szépírói védjegyének, a hármas egység mondernizált változatának egyik legsikeresebb megvalósulása.

A buchenwaldi koncentrációs tábor a felszabadulás napján (fotó: Jule Rouard - Luc Viatour)

1964-ben szembekerült Santiago Carillóval, az SKP akkori főtitkárával, s korábbi vitathatatlan érdemei dacára kizárták a pártból. 1965-ben készült A háborúnak vége (La guerre est finie) című forgatókönyvét Alain Resnais vitte filmvászonra. (A magyar változatot ekkor nem mutatták be, noha a szinkronja elkészült.) Kommunista elkötelezettségű világnézetére az 1968-as párizsi diáklázadások és a csehszlovákiai beavatkozás mérték az utolsó csapást. A Ramon Mercader második halála (La deuxième mort de Ramon Mercader) című regénye (1968), ez a történelmi parabola elemeit a kémregény-formával vegyítő mű Semprún személyes leszámolása a bolsevik forradalommal és tragikus következményeivel. Franco halálát (1975) követően még több, mint másfél évtizedig, 1988-ig kellett várnia, hogy visszatérhessen hazájába. Semprún ekkor ismét politikai szerepet vállalt: három évig, 1991-ig Felipe González szocialista kormányának kulturális minisztere volt. Kitűnő, praktikus miniszternek tartották. 2011. június 7-én Párizsban hunyt el.

Filozófusnak, szociológusnak tanult, s mindvégig megőrizte a tudós rokonszenves, mérlegelő, objektív viszonyulását ahhoz, ami foglalkoztatta. Regényeit, forgatókönyveit olvasva egyre erősödik az a benyomásunk, mintha a publicitáshoz is segítő szándéka, igazságkeresése vezette volna. Különböző időszakaiban, markánsan eltérő írói módszerekkel készült regényeiben más-más fikciós keretbe illeszt, motivikusan ismétel közel azonos történeteket. Mintha újra és újra nekiszaladna a feldolgozásnak, keresve a hangot, a módszert a közlésre, s mintha nem volna elégedett az eredménnyel. Írói pályája során mindvégig a téma diktálta még azt is, milyen nyelven írja meg azt:

„Spanyolul a Húsz év, egy nap-on kívül azt a két könyvet írtam, melyek a kommunista párttal való szembefordulásomról szólnak, ezek egyfajta politikai vitairatként is értelmezhetőek. Címük La autobiografía de Federico Sánchez (’Federico Sánchez önéletírása’) és Federico Sánchez se despide de Ustedes (’Federico Sánchez búcsút vesz Önöktől’). A Húsz év, egy nap-ot pedig bizonyos értelemben azért írtam spanyolul, mert szerettem volna bebizonyítani önmagamnak, hogy képes vagyok még az anyanyelvemen regényt írni, vagyis irodalmat, s nem politikai esszét vagy újságcikket.”

A háborúnak vége. Filmek, amelyeknek közreműködője volt

Élete egyik központi történetéről, a koncentrációs táborról már a szabadulás pillanataiban tudta, hogy dolga lesz vele, ugyanakkor azt is, hogy kényszerűen el kell felejtenie mindent, amit ott tapasztalt ahhoz, hogy élni tudjon. S ő mindaddig fegyelmezetten félretéve őrizte, amit mondania kellett, amíg 1963-ban eljött az idő az emlékezésre. Világhírt hozó első regénye, A nagy utazás egyebek között Claude Lanzmann mélységes rosszallását is kivívta: kritikusai túl irodalmiasnak, ugyanakkor leegyszerűsítőnek tartották a könyvet. A nagy utazás írásmódját tekintve motivikus, hangsúlyozottan és reflektáltan szubjektiv, s ezzel a módszerrel a szerző valójában az okos lány módjára kívánt eljárni: a táborbeli borzalmakat kimondatlanul a kollektív emlékezetre utalással csak érintőlegesen említi. Nem tud, nem akar sebeket föltépni húsz év elteltével sem. Az ájulásban, 1967-es második regényében írta meg azt a végtelen ürességet, teljes törlést, ahonnan vissza kellett indulnia a borzalmak helyére, s ahonnan ő a maga becsületes, az (ön)gyógyítás útját kereső hozzáállásával ennyit tudott visszahozni.

A harminc év múlva, 1994-ben keletkezett Írni vagy élni (L’écriture ou la vie) az Utazás megírásának körülményeit eleveníti meg ismét. Ekkor más oldalról közelít: a megírás kötelező ereje mellett ugyan hitet tesz, annak célravezető voltát azonban csupán művészi megszorításokkal tartja elképzelhetőnek: „A tapasztalat legfontosabb igazsága nem átadható... Vagy inkább csupán irodalmi közvetítéssel...” Az „írni vagy élni” dilemma, a nyugati irodalom e toposzának újjáélesztése a művelt, körültekintő Semprún évtizedekkel későbbi válasza a nagyon logikus adornói, addigra bonmot-vá kopott kijelentésre, amely lehetetlennek tartotta a költészetet Auschwitz után. „Először talán az életet kellett választani az írás ellenében, hogy aztán egy napon írni és élni lehessen.” Semprún alighanem így dolgozta föl az azonnali megírást választott Primo Levi (1919–1987) néhány évvel azelőtt bekövetkezett tragédiáját, aki élete végéig nem tudott fölszabadulni Auschwitzból.

Egy rövid portréfilm róla

Egy 2010-es interjújában mondja: „Ennek a történetnek a tanúi lassan eltávoznak közülünk. Ha nem marad senki, ki fogja átadni az emlékeket? Persze a történelmi, statisztikai emlékezet áthagyományozódik, de az élő emlékezet, a megéltek tudása el fog tűnni.” A legvisszataszítóbb, legszörnyűbb élmények, például az égett hús szaga a krematóriumban nem átadhatók a tudomány eszközei révén, ezért a művészet eszközeivel kell megörökíteni azokat. „Csak a regényíró képes életre kelteni az élményanyagot annak kisajátítása révén, fikciós művében. Én nem szeretem azt a szót, hogy Shoa, mert úgy gondolom, hogy ez a régimódi héber kifejezés az antiszemitizmus irracionális oldalát emeli ki. Jobb, mint a »holokauszt«, ami illetlen, mert önkéntes áldozatot jelent. Az amerikaiak ezt használják. Claude Lanzmann filmjének pozitív oldala, hogy megtalálta azt a szót, ami mindenki számára megkerülhetetlenné vált. Ám én úgy látom, van egy sokkal egyszerűbb szó, amely azt jelenti, amit kell, s minden nyelvre lefordítható, s ez a »megsemmisítés«”.

Semprún elutasította a választás kötelező voltát, nem döntött írás és élet között, hanem a maga idejében, és olyan módon írt, hogy élhessen. Nem mélyre szálló, kínlódó művész volt, hanem tudással, praktikummal, emberi tisztességgel felfegyverkezett gondolkodó. Művészi élményt, katharzist keveset, tartást, megértést annál többet kaphatunk tőle. Művészek alkalmazott művészeként, azaz forgatókönyvíróként azonban legalább két olyan alkotást említhetünk, amelyek élményadó képességén nem fogott az idő: az 1966-os A háborúnak vége (rendezte: Alain Resnais), illetve az 1969-es Z, avagy egy politikai gyilkosság krónikája (rendezte: Costa-Gavras). Ez utóbbinak már az eleje főcímétől kezdve a cselekvő művészet mellett tett hitet. Az átírás a főcím betűnagyságban megnyilvánuló retorikáját is próbálja tükrözni: „A valós eseményekhez, halott vagy élő személyekhez való minden hasonlóság nem a véletlen műve. SZÁNDÉKOS. JORGE SEMPRUN COSTA-GAVRAS”

Nem a múlt embere volt. Ez a felvétel Montpellierben készült 2009-ben,  2006-ban pedig a budapesti Könyvfesztivál díszvendége volt

A La Dépêche szerkesztősége így búcsúzott tőle: „A legkevésbé sem volt a múlt embere. Aminek tanújává vált, arra kötelezte, hogy »a kényszerűen csendben lévők« nevében beszéljen. Elnézéssel figyelte a fiatalabb generációkat. »Mindig mondom Cohn-Bendit-nek, ha találkozunk: akkor születtél, amikor én a halálból jöttem vissza.« Magáénak vallhatta volna Goethe mondását, akinek a nyári rezidenciája néhány kilométerre feküdt Weimartól és Buchenwaldtól: »Túl a sírokon, előre.« Művelt németbarát volt, és természetesen meggyőződéses Európa-polgárként gondolkodott. A költészet mindig társa volt. Baudelaire következő sorait különösen szerette: »Sötétség és hideg vesz körül nemsokára; tündöklő nyaraink gyors tüze, ég veled!«” (Szabó Lőrinc fordításai)

Boronyák Rita

• Publikálva: 2013.12.16. 14:35 • Címke: film, irodalom, évforduló