a rovat írásai
Nem a rák, méreginjekció végzett a költővel?
Nemzetközi szakértők egy csoportja szerint százszázalékos bizonyossággal kijelenthető, hogy a Nobel-díjas chilei költő, Pablo Neruda halálát nem rák okozta, ahogy azt annak idején a katonai rezsim állította a dél-amerikai országban.
És elindult a nagy íróper
Hatvan éve, 1957. október 25-én kezdődött az 1956-os forradalom utáni Kádár-kormány nagy nemzetközi visszhangot kiváltó koncepciós jogi eljárása, a „nagy íróper″.
Segédmunkásból lett költő
Október 24-én lesz hetvenöt éves Serfőző Simon Kossuth- és József Attila-díjas költő, író.
Ishiguróé a Nobel
Kazuo Ishiguro angol írónak ítélte oda idén az irodalmi Nobel-díjat a Svéd Akadémia, amely csütörtökön Stockholmban jelentette be döntését.
Hemingway tíz évesen képzeletben Európába utazott
Előkerült Ernest Hemingway első elbeszélése, amelyet még tízéves korában írt. A fikciós útinaplót két Hemingway-kutató, Sandra Spanier és Brewster Chamberlin találta meg egy Key West-i magánarchívumban.
100 éve született Szbó Magda - megemlékezés Debrecenben
Szabó Magda születésének 100. évfordulója alkalmából emlékházat és domborművet avattak az író egykori iskolájában, a debreceni Dóczy gimnáziumban.
Csesztve és Sztregova, Arany és Madách
Madách Imre Irodalmi Napokat tartanak a szlovákiai Alsósztregován és a Nógrád megyei Csesztvén; a pénteki és szombati rendezvény programjait Arany János születésének 200. évfordulója jegyében állították össze, és megemlékeznek a két költő barátságáról is, tájékoztatta az MTI-t a csesztvei Madách Imre Emlékház munkatársa.
Költő elvont gondolatisággal
Hatvan éve, 1957. október 3-án halt meg Szabó Lőrinc Kossuth-díjas költő, műfordító.
Tompa a búslelkű verselő lelkész
Kétszáz éve született Tompa Mihály, népdalokból kiinduló édes-bús elégiák és hazafias versek szerzője. Három település református lelkésze, és Petőfi, majd Arany barátja. Aki végül is három faluban élte le életét, és vetette papírra tekintélyes életművét.
Ma van a magyar dráma napja
A magyar dráma napját 1984 óta rendezik meg Madách Imre Az ember tragédiája című művének 1883. szeptember 21-i ősbemutatójára emlékezve.
King a rémkirály
Nagy valószínűséggel Stephen Edwin King írással tölti 70. születésnapját is. Na jó, mondjuk inkább, hogy azért reggel még bepötyög néhány bekezdést az aktuális műből, és csak azután adja meg magát a nagy napnak. És ünnepelheti, ünnepeltetheti magát, mert valószínűleg ő a világ legismertebb, és legelismertebb élő írója.
Házsongárd – Lászlóffy Aladár lírai bemutatásában
A Házsongárd prózában megfogalmazott, igazi költői remekmű. Lászlóffy
lírai hangvételű, fekete-fehér
lajstroma az ő szellemi szülőföldjéről.A nagy erdélyi költő és humanista, Lászlóffy Aladár (a '60-as évek első Forrás-nemzedékének egyik vezéralakja) a nyolcvanas évek vége felé készült el élete egyik legmegkapóbb alkotásával, a kolozsvári Házsongárdi temetőről írt hosszú esszével. A gyönyörűen megalkotott szöveget Kántor László fekete-fehér fotográfiái kísérik: hol illusztrálják Lászlóffy leírását, hol pedig hangulati kiegészítést nyújtanak Európa egyik legnevezetesebb sírkertjéről.
(Megjegyzendő, a fotók ugyancsak a nyolcvanas évek végéről származnak, idestova negyedszázadosak, dokumentumértékük is van.)
Ma már, a lezárt életműre tekintve úgy tetszik, mintha ez a felkérés különösen közel állt volna Lászlóffy Aladárhoz. Hozzá, akit mérhetetlen tudásszomj, az erdélyi magyar kultúra és európaiság iránti töretlen elkötelezettség, és a szüntelenül gyűjtögetett tudás átadásának vágya fűtött. A Házsongárd prózában megfogalmazott, igazi költői remekmű. Lászlóffy lírai hangvételű, folyamatosan hömpölygő inventáriuma, fekete-fehér lajstroma az ő szellemi szülőföldjéről, helyesebben talán: végváráról. A benne szereplők sorsa ezer szálon kapcsolódott a többiekhez; bárkitől bárkihez eljutunk egy lépéssel. Mai kifejezéssel: szubjektív Facebook, mert hiszen a közös kulturális identitás okán Lászlóffy olyan személyes közelséggel beszél szinte mindenkiről, mintha már az iskolapadot is együtt koptatták volna.
Lászlóffy érdeklődéséhez igazodva a leltár a magyar kultúra alkotóira, építőmunkásaira koncentrál, akik Kolozsvárból az elmúlt századokban annak egyik legfontosabb vidéki központját teremtették meg, és tartották fenn a viharos történelmi körülmények között is. Hatása gyakran sokkal nagyobb volt annál, amit a mérete indokolt, jelentősége a nyelvterület nagy részére kisugárzott. Különösen Lászlóffy számára, akinek bemutatásában megismerjük e hatásnak a városban élő saját hagyományát.
A dolog természeténél fogva ezen a listán elhunytak nevei állnak. Az egyszerű számbavételen túl a szöveg búcsúzás is tőlük: a személyes barátoktól éppen úgy, mint azoktól, akikkel csak olvasmányokban, elbeszélésekben, szellemi hagyatékuk megismerésekor találkozhatott. És itt nehéz elvonatkoztatni attól a köztudott ténytől, hogy Lászlóffy messze a régmúltban látta imádott városa visszahozhatatlan aranykorát. Írását átitatja a pusztulás, a számára mindennél fontosabb humanista értékek megállíthatatlan eróziója feletti szomorúság. Ez a nézőpont különös fontosságot és erőt ad a leírásnak.
Ahogy az a visszavonhatatlan tény is, hogy időközben, három évvel ezelőtt magát Lászlóffy Aladárt is ide, az általa oly jól ismert és dokumentált Házsongárdi temetőbe temették.
"Ezért olyan s ezért nem olyan ez, mint a világ minden más temetője, hol ág dugja ki szárnyát a fekete síremlék felett, mintha címerre visszaült sasmadár volna, arcok derengenek, alakok látszanak, benn a bokrokon túl sujtásos, aranyzsinóros test a sötétben, könyvet vagy kardot szorongat, nem mozdul, nem lép, éjfélkor sem jár itt senki, hanem mintha csak lehajtott fejjel, nagy, hosszú, nekünk csak gyászadta fegyelemben mindenki ébren csak állna itt, állna a világ legmegrendítőbb történelme felett, a világ feltámaszthatatlan életében."
Mentes Tamás