​A Görgeyho tunel megtréfálta a császáriakat

A hadtörténelem sok érdekes dolgot, vitéz haditettet, nehéz visszavonulást jegyez fel, de olyanról talán csak egyszer emlékezik meg, hogy az ellenség szorongattatásából egy hadosztálynyi erő a föld alá bújva meneküljön el.

Márpedig 1849 vad telén a Feldunai hadtesttől elkalandozó Aulich-hadosztály a Selmecbányán társzekerekre rakott érckészlettel, az utánpótlással és az ágyúkkal egyetemben egy 2,5 méter széles, 35-40 méter hosszú alagúton slisszolt el a több oldalról támadó császáriak elől. Az alagút ma is áll, igaz, egyik bejárata beomlott. Most Görgeyho tunelnek hívják.

Görgey, a fővezér

A Selmecbánya környéki csatározások megmutatták a honvédsereg gyengeségeit is, mert a katonák nem igazán elítélhető módon az állandó halálveszedelem okozta stresszt és a menetelések kimerültségét sok alkohollal igyekeztek semlegesíteni. Ez a modern háborúk történetében gyakran előfordult, többek között a dicsőségesen előrenyomuló szovjet hadsereg katonái is mindig megkapták támadás előtt a pálinkaadagjukat. A Selmecbányáról hirtelen kiszorított Guyon Richárd is úgy gondolta, hogy emberei majd a pálinkából merítenek erőt ahhoz, hogy még azon melegében vissza is vegyék a császáriaktól a fontos bányavárost. Hogy aztán mi történt, arról hallgassuk meg inkább a csapatok fővezérét, Görgey Artúrt: „Gróf Guyon ezredes ugyanis – félelem és meggondolás nélkül, mint mindig – alig ért a maga csatavesztett és fáradt hadosztályával Zólyombucsra, máris, kurta pihenés után, vissza akart fordulni Selmecnek, hogy a győztes ellenségnek még aznap visszafizesse a kölcsönt. De minthogy katonáiban ehhez a vállalkozáshoz szinte semmi harci szellemet nem észlelt, a hiányzó vitézséget pálinkával akarta feltámasztani bennük: de az emberek részegek lettek, nem pedig bátrak. A fegyelem, a Guyon-hadosztálynak különben sem legerősebb oldala, annyira megbomlott, hogy a szokásos vaklárma: „Jön az ellenség!” – olyan zavart idézett elő a táborban, hogy nagyobbat egy tökéletes vereség sem válthatott volna ki. A legriadtabbak egészen Besztercebányáig futottak.”

Az alagút megmentette Aulich hadtestét

Később aztán azt is elismeri a fővezér, hogy mégiscsak jó célt szolgált ez a pálinka, hiszen a szétrebbenő honvédek nagy futásukban átkeltek még a Garam jégzajlásán is, amire józan állapotukban talán nem lettek volna képesek. Az ellenség meg tényleg közel volt már, de mire Bucsra ért, a Guyon-hadosztály különösebb veszteségek nélkül szó szerint befutott már a fősereghez, Besztercebányára. Rosszul állt viszont az Aulich-hadosztály szénája, a csapatokat a Szkalka 1181 méter magas, Görgey szerint is meredek és kopár, akkor még sziklás gerince választotta el a menedéket jelentő Besztercebányától. Amin a fővezér visszaemlékezése szerint a helyiek is csak úgy tudtak télvíz idején átkelni, hogy a gerinc alatt szétszerelték és hátukra vették szánjaikat, majd összerakták újra a túlsó oldalon. Ezt 16-20 ágyúval és a megpakolt társzekerekkel természetesen nem lehetett abszolválni, más megoldást kellett hát keresni.

A beomlott alagút

Ekkor javasolhatta valaki azt a rövidnek mondható alagutat, amit a 14. századi bányászok azért fúrtak a Szkalka gerince alá, hogy a Besztercebányáról a körmöcbányai királyi pénzverőbe tartó aranyszállítmányokat kockázat nélkül átjuttathassák a gerincen. Mert a főúri rablók és közönséges útonállók miatt akkoriban sem volt idő a szállítóeszközök szétszerelésére és a rakománnyal együtt való áthordására. Ástak egy alagutat hát, ami ugyan időközben beomlott, de két század utász kétnapi munkával kiszélesítette és aládúcolta úgy, hogy 1849. január 25-én át tudott kelni rajta Aulich hadteste, aminek a markukat előre dörzsölő császáriak, Götz vezérőrnagy csapatai így csak a hűlt helyét találták. Görgey felvidéki manőverei – mint tudjuk – sikerrel jártak, a hadtest a tavaszi hadjárat indulása előtt csatlakozott a Tisza mögött gyülekező főerőhöz. Ezek parancsnokságát talán éppen eme manőverek sikere miatt is nemsokára megkapta Görgey.

A Szkalka ma

Az alagút ezután már csak a második világháború alatt kapott szerepet. Állítólag a fasiszta szlovák állam ellen harcoló szlovák partizánok tanyáztak benne 183 kiló arany és más értékes fémek társaságában, amikhez ki tudja, milyen hőstettek árán jutottak. Egyesek szerint persze az arany csak legenda volt, de az biztos, hogy az alagút az egyik végéről még ma is látogatható, ha arra járnak, láthatják még a honvéd-utászok által berakott dúcokat is.

Pálffy Lajos

• Publikálva: 2014.06.23. 09:46 • Címke: művelődéstörténet, történelem