Canetti provokál

„Canetti? Nincs is olyan!” – fakadt ki Gabriel García Márquez az őt álmából feltelefonáló újságírónak 1981 őszén, hogy mit gondol, ki kapta a jelöltek közül az az évi Nobelt-díjat.

Elias Canetti 1905-ben Ruszéban, egy al-dunai kikötővárosban született, anyanyelve a 15. század végéig az Ibériai-félszigeten élő szefárd zsidók dialektusa, a ladino, de nyomban megtanult bolgárul is. Hat éves volt, mikor a család Manchesterbe menekült; így a későbbi író harmadik nyelvként az angolt tanulta meg. Csak nyolc éves, amikor apja halála után Bécsbe költöztek, ott elsajátította a németet is. Goethe nyelvét, amelyen 1981-ben Nobel-életműdíjjal elismert könyvét írta. Az említett helyeken túl 1938 után előbb Franciaországban, majd Svájcban élt, s önmagát hol „németül író spanyol szerzőnek”, hol egyszerűen „közép-európainak” nevezte. A soknemzetiségű Osztrák–Magyar Monarchia szellemi örököse volt, akit – mint egykor Homéroszt a görög városállamok – egyaránt a sajátjuknak éreznek bolgárok és izraeliek, britek és osztrákok, spanyolok és németek, svájciak és franciák, de valójában egyik nemzethez sem tartozott.
 
Egyesek szerint Canetti leginkább maradandó alkotása – túl a három évtizeden át írt, közel hatszáz oldalas Tömeg és hatalom, vagy a magyarul is megjelent zseniális Káprázat című művén – éppen a feljegyzései: süt belőlük a szellem eredetisége, energiával telítettek, némelyikük kikezdhetetlenül tömör és sokértelmű. Az „aranymondások” gyökerét nem feltétlenül az írói fantázia jelenti, épp ily fontos mozgatórugójuk az állandó ítélkezhetnék, ráadásul előszeretettel vezeti félre olvasóját: egyik dramaturgiai fogása, hogy voltaképpen minden megtörtént (vagy éppenséggel megtörténhetett volna), csak esetleg nem akkor, nem úgy és nem azzal, akivel. Megíratlan drámák ötletei sorjáznak tucatszám, épp csak felskiccelt társadalmi utópiák képében. Például „egy olyan társadalom, amelyben a jók bűzlenek, és mindenki nagy ívben kerüli őket. De távolról csodálat tárgyai.” Vagy egymondatos regényt ír: „Valaki, akit úgy szeret, mintha előző életében megmenekült volna tőle.”

Canetti dolgozószobájában

Dolgozószobájában éjszakánként negyven kihegyezett ceruza várta az íróasztalán, és ő boldog volt, ha egyszerre húszat elkoptatott. Kaleidoszkópszerűen változatos történeteinek figuráit a legjobban úgy lehetne jellemezni, hogy mindegyik pszichiátriai eset, a maguk különös belső logikájuk szerint viselkednek. Cselekedeteiket a hiúság és a kicsinyes önzés irányítja. Kellő humorral kell fogadni őket. Önzésük teljesen elvakítja őket, tetteik logikusak, de nem reálisak, ám Canetti azonnal a szükséges konzekvenciát is levonja belőlük: „Egy olyan hízelgő, aki legnagyobb rémületére megéri, hogy minden emberből az lesz, amivel áltatja őket.” Aforizmaszerű feljegyzéseinek mintegy tizedét adták ki eddig, ez is közel kétezer oldal. A füzetek, cédulák kiadatlan anyagának nagy része azonban személyes vonatkozású napló, ezt Canetti leveleinek zömével együtt 2025-ig zároltatta. 

Hétéves volt, amikor apja egyik pillanatról a másikra meghalt. Canetti attól fogva nem volt hajlandó elismerni a halál uralmát, és csillapíthatatlan haragot táplálva, évtizedeken át viaskodott ellenségével, és a maga antropológiai metódusa szerint igyekezett a témát körbekeríteni. A költő és filozófus Canetti meséket gyűjtött, mítoszokon és rítusokon keresztül próbálta megragadni a pusztulást. „Minden azzal kezdődik, hogy az ember egyszer csak számolni kezdi a hullákat; közlekedési balesetek, rajtaütések, háborús támadások, gyilkosságok stb., amiből statisztikát készít”. Röviddel a háború befejezése előtt kezdett el Canetti a halálról és a gyilkosságról nyilatkozni: „mindkét történés egymással összeegyeztethetetlen: 1. mindenki még mindig túl jó arra, hogy meghaljon, 2. mindenki épp elég jó a halálra.” Egyik tézisben sincs kímélet. egyik, avagy a másik biztosan nyerni fog.  1946-ban jegyezte fel: a „Halállal szembeni gyűlöletem annak csodálkozással teli folyamatos tudatból táplálkozik, hogy egyáltalán életben vagyok.”

„Én nem méltányolom a halált!” – hangzott hitvallása. Magát a halált provokálni heroikus próbálkozás, és ő egy életre szóló irodalmi párbajba kezdett egy szinte ellenállhatatlan ellenféllel. Nem álmodozó, aki a halált hatályon kívül helyezte, hanem a halál számára nem tetsző módon van kitalálva. A halálozás számára elviselhetetlen jogtalanság; miközben az emberek éppúgy meghalnak, mint húsz, kétszáz vagy kétezer éve. A többség valamivel később, vagy más módon, ahogy korábban, más betegségekben, másféle balesetekben, más fegyverek által. De meghalnak, mind meghalunk, bár ez az elmúlással szemben egy elég triviális kifogás. Canetti számára viszont maga a skandalum, a gyalázat, a gyűlölet tárgya. Mindent megtett azért, hogy szerettei ne próbáljanak a számtalan megpróbáltatás és az embertelen kor ellenére öngyilkosságba menekülni, ostorozta a halálnak szerinte behódoló vallásokat, tudományokat. Eltemette apját, bátyát, majd rettegve gyűlölt anyját és a feleségét is. Szerette volna „végteleníteni” az életet úgy, hogy az ember kedve szerint változhasson át bármi- vagy bárki mássá, de bármikor vissza is térhessen saját alakjába. „Próbáld meg úgy élni az életed, hogy közben szerényen, többször is belehalsz. És nincs lármás visszatérés.” Ha „halálba tudta volna mesélni” a halált, mindannyian jól jártunk volna. „Mesélni, 1001 éjszakán át csak mesélni, mindaddig, amíg már senki nem hal meg – írta még 1953-ban.

Canetti és második felesége, Hera Buschor, restaurátor

Öregségére fiatal feleséggel és még egy kislánnyal is megajándékozta az élet. Nekik mesélte el bámulatos trilógiában (A megőrzött nyelv, A hallás iskolája, A szemjáték) ifjúkora történetét. Amikor az olvasók kézhez kapták az első kötetet, alig hittek a szemüknek: ez nem a könyörtelen Canetti volt, aki őrülteknek írta regényeit, aki felrobbantotta a világot színműveiben, hanem jóságos bácsiként hoz elő érdekesebbnél érdekesebb figurákat, a lánya karján sétáló Goldmark Károlyt vagy a bernáthegyit sétáltató gyönyörű nagynéniket. Életcéljaként az idős Canetti folyvást a „halál megszüntetését” nevezte meg – és ahogy az emberiség első mítoszhőse: Gilgames, nekiiramodott, hogy térdre kényszerítse. Gilgames is vesztett. Ma 20 éve, az éj leple alatt váratlanul, valószínűleg fájdalommentesen, valamelyik álmában hunyt el Elias Canetti.

Jenei Gabriella

• Publikálva: 2014.08.14. 13:33 • Címke: évforduló