​Oscar Wilde, az ír csalogány

160 éve született a humanista különc, aki írásaiban hol szellemes dandy, hol tabukat feszegető kísérletező, de mindig önmagához hű.

„Az élet célja az, hogy kifejlesszük önmagunkat. Hiánytalanul megvalósítani természetünket – ez itten mindannyiunknak rendeltetése. Az emberek manapság félnek önmaguktól. Elfelejtették az első és legnagyobb kötelességüket, azt a kötelességet, mellyel önmaguknak tartoznak. Természetesen irgalmasok. Táplálják az éhezőt, ruházzák a koldust. De tulajdon lelkük koplal és meztelen. A bátorságot többé nem ismeri az emberi nem. Talán sohase is voltunk igazán bátrak. A társadalomtól való rettegés, mely az erkölcs alapja, az Istentől való rettegés, mely a vallás titka – ez a két dolog kormányoz bennünket” (fordította: Kosztolányi Dezső) – Oscar Wilde ezekkel a sorokkal a viktoriánus korszak társadalmát bírálja. Azóta jócskán megváltozott a világ, de az emberek félelemre való hajlama nem változik. Megállapításai akár a mai nyugati típusú társadalmakra is illenek.

„Bárminek ellen tudok állni, csak a kísértésnek nem.”

Oscar Fingal O’ Flahertie Wills Wilde éppen 160 évvel ezelőtt, 1854. október 16-án született Dublinban. Irodalmi affinitását talán édesanyjától örökölte, aki tehetséges nyelvész, költő és fordító volt. Édesapja, Sir William Wilde szemorvosként dolgozott. Apja előző házasságából származó féltestvéreivel együtt hatan voltak testvérek, de gyermekkorában Emily nevű húga állt hozzá legközelebb, aki tízévesen meghalt. Érzékeny lelkületét tükrözi, hogy a kislány hajtincsét borítékban magánál hordta egész életében.

Ösztöndíjas diák volt a dublini Trinity College-ben, később az oxfordi Magdalen College-ben. Első verseskötete 1881-ben jelent meg. Versei gyakran játékosak, tele vannak színekkel, képekkel. Az iskola elvégzése után az Egyesült Államokba utazott, hogy esztétikát tanítson egy előadássorozat keretében. Majdnem egy évig utazgatott különböző államokban és több mint 140 előadást tartott nagy sikerrel. Megismerkedett olyan amerikai hírességekkel is, mint Walt Whitman és Henry Longfellow. Ezután Párizsban, Angliában és Írországban is dolgozott, írt és előadásokat tartott. Constance Lloyd-ot 1884-ben vette feleségül, Londonban telepedtek le és két fiuk született. Rábízták a Woman’s World magazin talpraállítását, és eközben újdonsült apaként elkezdett meséket, elbeszéléseket írni (A boldog herceg és más mesék, 1888, Gránátalmaház, 1891). Meséi gyakran szomorúak, az önfeláldozásról, az élet igazi értékeiről szólnak, felnőtteknek és gyerekeknek egyaránt tanulságosak.

Egy oldal a Dorian Gray kéziratából

A Dorian Gray arcképe (1890) című regénye nagy vihart kavart a viktoriánus korban és nagy szerepet játszott későbbi pereiben, mert egyszerre váltott ki bámulatot és megvetést kortársaiból. Egyfajta fausti történet, azzal a különbséggel, hogy a főhős egy képnek adja el a lelkét, amely helyette öregszik, míg ő örökre fiatal és szép maradhat, bármennyire mélyre süllyed is a fertőben. Míg végül megelégeli förtelmes életét és a képet szíven döfve öngyilkos lesz. Egyik találó mondata a műből így hangzik: „Azok a könyvek, melyeket a világ erkölcstelennek nevez, olyan könyvek, melyek megmutatják a világnak tulajdon hitványságát.”

A Lady Windermere legyezője (1892) sikerétől hajtva sorra írta színdarabjait, mint például: A jelentéktelen asszony (1893), Salome (1893), Az ideális férj (1895), Bunbury avagy jó, ha szilárd az ember (1895). Ez utóbbi darabja, mely talán világszerte a legismertebb, zseniálisan bemutatja és kifigurázza a viktoriánus világ furcsa értékrendjét. Nagy-Britannia és Írország Egyesült Királysága ekkor élte fénykorát. Ekkor rendelkezett a legtöbb gyarmattal, az ipari forradalomnak köszönhetően a birodalom ipari nagyhatalommá vált és a társadalom felsőbb rétegei hivalkodó jólétben élhettek. A nemesség köreiben divatos mesterkélt, kimódolt magatartás jellemezte a kapcsolatokat, melyet Wilde sziporkázó humorral mutat be. Ehhez a műhöz fűződik az azóta szállóigévé vált „bunburizmus” és „bunburizés”, amelyet így magyaráz meg a szerző: „Kieszeltél a magad számára egy igen hasznos Szilárd nevű öcsikét, hogy annyiszor jöhess Londonba, ahányszor kedved tartja. Én ellenben kieszeltem magamnak egy Bunbury nevű megbecsülhetetlen jó barátot, a ki állandóan beteg, hogy falura rándulhassak, a mikor kedvem szottyan rá. Bunbury teljességgel megbecsülhetetlen jó barát.”

Nemcsak műveivel, de szellemes megjegyzéseivel is könyveket lehetne megtölteni. Az életről és az emberekről gyűjtött megfigyelései rendkívüli éleslátásról tanúskodnak. Nézzünk erre néhány példát: „Ha el akarod mondani az embereknek az igazságot, akkor nevettesd meg őket, máskülönben megölnek.” „A világ színpad ugyan, de a darabnak rossz a szereposztása.” „Ha az emberek egyetértenek velem, mindig az az érzésem, hogy valami rosszat mondtam.”

Lord Alfred Douglas 1903-ban (fotó: Wikimedia Commons)

Életének nagy fordulópontja volt, amikor 1891-ben megismerkedett Lord Alfred Douglasszel. „Bosie”, aki Queensberry márkijának fia volt, Oxfordban tanult és rendkívüli rajongással nézett Wilde-ra. Elválaszthatatlan jó barátok és szeretők lettek, amit a márki nem nézett jó szemmel, sőt nyíltan megvádolta Wilde-ot, mire ő elkövette azt a hibát, hogy becsületsértésért beperelte a márkit. A homoszexualitás a viktoriánus korban fajtalankodásnak számított és szigorúan büntették, ezért vizsgálat indult. Wilde-ot letartóztatták, két év fegyházra és kényszermunkára ítélték. A börtönben megtört lelkileg és testileg egyaránt. Ekkor írta a De Profundis című művét, amely egy megtört és megtért lélek vallomása. A readingi fegyház balladája (1898), amely szintén a börtönbeli megpróbáltatásairól szól, az utolsó műve. Felesége is elhagyta, a gyerekekkel Svájcba költözött rokonokhoz, és felvette a Holland nevet, hogy a gyerekeket ne érje el az apjukkal kapcsolatos előítélet és szégyen.

Szabadulása után még rövid ideig visszatért Bosie-hoz, de az őt érő atrocitások és kiközösítés miatt úgy döntött, hogy a kontinensre utazik. Olcsó hotelekben és barátoknál szállt meg, és próbált írni, de az ihlet cserbenhagyta. „Amikor még nem ismertem az életet, írtam. Most, hogy föltárult előttem az élet értelme, nem kell már írnom. Az életet nem lehet megírni, csak megélni.”

A börtönben egészsége megromlott, fülgyulladása az utazások során visszatért és legyengült szervezetét agyhártyagyulladás támadta meg. 1900. november 30-án ez okozta halálát. Még csak 46 éves volt.

„A csalogány még erősebben feszítette keblét a tövisnek és a tövis belefúródott a szívébe és a szegény madarat gyötrelmes, vad kín járta át. Keservesen, egyre keservesebben fájt a seb, vadul, egyre vadabbul szállt az ének, mert a csalogány a szerelemről dalolt, amelyet beteljesít a halál, a szerelemről, amely nem hal meg a sírban. És a csodálatos rózsaszál karmazsinpiros lett, mint a keleti égbolt rózsája.” (A csalogány és a rózsa)

Aknai Zita

• Publikálva: 2014.10.16. 13:33 • Címke: évforduló