​A bőség nyugalma – Cinefest 2.

Miskolcon évről évre sikerül olyan nemzetközi filmfesztivált szervezni, ahonnan úgy jövünk el, hogy minden pesszimista jóslat dacára a film él és élni fog. Újra és újra megerősödünk abban, hogy nincs az a házimozizás, ami fölérne egy jó hangulatú filmes eseménnyel.

A közösségi filmnézés legfontosabb hozama a vélemények találkozása, az eltérő szempontok ütközése. Miskolcon kisebbségben maradni is jó, sőt kifejezetten tanulságos volt, hiszen magam csekély számú társammal vegyes érzésekkel néztük a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan-t, a hosszú címeket kedvelő Reisz Gábor első játékfilmjét, a közönség ezzel szemben – nem túlzás – imádta. Reisz első filmje, a Jót és semmit remek doku volt, a témából kisjátékfilmet is forgatott (Valakinek a valamije). Eddigi legsikeresebb filmjében, a Külalakban a felnőttségbe való beletörődés, a Filmhéten ismét bemutatott Nekem Budapest (2013) szkeccsfilm Péter című epizódjában pedig a szolidaritás, a segítségnyújtás nehézségeinek egy-egy esetét mutatta be.

VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan

Reisz filmjei saját világának konzekvens építését mutatják. Ez nem csak a témák ismételt körüljárásában, hanem a karakterek sorsának követésében is megnyilvánul. A VAN valami… főszereplője Szentesi Áron (Ferenczik Áron), menő étterem-tulajdonos bátyja pedig Balázs (Makranczi Zalán), akit a Külalakban Szentesi Bálintként ismertünk meg. Balázs a sikeres, Áron a lúzer. Csak lassan derül ki, hogy ebben mennyi a fiatalabb testvér saját bénázása és mekkora a szüleik (Takács Katalin és Kovács Zsolt) agyonabajgatásának, agyontörődésének a szerepe. Áron úgy ünnepli meg a harmincadik születésnapját, hogy a barátnője, Eszter (Jakab Juli) éppen elhagyta, a szülei tartják el, és arra treníroz, milyen (volna holtan) összeesni Budapest különböző területein – csoda-e, hogy szokásától eltérően a sárga földig, pontosabban egy játszótéri hinta alá issza magát? Woody Allenes szürreális jelenetek egész sora után egy lisszaboni repülőjegy birtokosa lesz, amit természetesen a szülei kártyájával fizetett ki, s ők kezdeti lázadozásuk után támogatják az utazásában is. A portugál fővárosban ugyancsak tenyerén hordja a sors: Budapest nevelte föl, Lisszabon pedig beérleli, megerősíti önmagában. Nem az a kérdés már Áron számára, hogyan küzdjön a bénázása vagy éppen a szülei, barátai javító-nevelő szándékai ellen. Az a kérdés, hogyan lehet önmagához híven élni, amibe bőven belefér a bénázás is, hiszen bénák vagyunk mindannyien – mi ez, ha nem happy end?


VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan

A VAN valami… a rendszerváltás után felnőtt nemzedék útkeresését mutatja be szubkultúráik helyszínein. Filmes hatásának talán az a titka, hogy a Rám csaj még nem volt ilyen hatással (1993, Reich Péter) csöndesen elbeszélt generációs semmijét, a letargikus kilátástalanságot passzentosan szerelte rá a melodráma végsőkig lecsupaszított vázára. Reisz a patinás – a 19. század vége óta előszeretettel ápolt – „verve harc előtt” mélabús magyar spleenjének további hegyezése helyett a romkomok precízen adagolt elementáris humorhasználatát követte, amit váratlanul lecsapó poénként alkalmazott filmjében. Magam a mű legjobb pontjának a vége főcímet tartottam. Ritkaságszámba megy, hogy egy játékfilm rövid összegzését egy általában nem túlzottan kimunkált technikai adatsor hordozza, a VAN esetében a klipkultúra és az animációs filmek hatása ebben az újításban is tettenérhető.

Mozibuszban is megnézhetjük

A miskolci nézőcsúcs után a zsűri egyik fődíját, a Zukor Adolf díjat is elnyert alkotás jól jelzi, milyen égetően szükség volna valódi kortárs történetekre, s mennyire hálás a megszólított célközönség, ha önmagára ismerhet. „Nincsenek kidobott évek, csak van úgy, hogy az ember nincs tisztában azzal, hogy most épp felkészül valamire.” – nyugtatja meg Reisz Gábor a korosztályát. A filmet rendezőként, forgatókönyvíróként, sőt operatőrként is jegyző fiatalember eddigi életútja ugyancsak példa az útkeresésre: korábban versenyszerűen vízilabdázott, majd elvégezte a Testnevelési Főiskolát, s az ELTE filmszakja után következett csak az SZFE. A fesztivál az alkotókkal való közönségtalálkozót is biztosította, öröm volt látni, mennyire együtt volt a stáb, mennyire a film volt számukra fontos. Reisz első nagyjátékfimjének előkészítése során hallgatott Schulze Évára, az SZFE dramaturg tanárára, hogy egy hasonló filmnek egy komolyabb pályázat díja csak rosszat tehetne. Pusztán szakmailag nézve a VAN valami…-nek jót tett volna még egy kör dramaturgiai munka, mert ez a jelen formájában rövidfilmes hosszt kívánó szerethető, kedves történet magában rejti egy kevésbé epizodikus, feszesebb, igazán jó film lehetőségét.

Markánsan más komikumformákat használ a szintén első játékfilmes izraeli író-rendező, Talya Lavie Zéró motiváció (Zero Motivation) című filmje, ami a Negev-sivatagban kötelező sorkatonai szolgálatot teljesítő fiatal nők között, jórészt a HR-irodában játszódik. Nagyobb tét, nagyobb vinnyogás a nézőtéren – ezt nem lehet másképp mondani alighanem. A spoilerveszély miatt csak vázlatosan ismertetném ennek az izraeli női M. A. S. H-történetnek a főbb szálait. Zohar (Dana Ivgy) erőslelkű katonanő, aki sajátos barátságot ápol a katonai szolgálatot rühellő, gyöngéd lelkű Daffival (Nelly Tagar). Daffi leghőbb vágya, hogy a sivatagból tel-avivi szolgálatba kerülhessen. A szívügyektől szenvedő Tehila (Yonit Tobi) érkezésekor mindenkit, önmagát is beleértve arról próbál meggyőzni, hogy végre eljött az ideje a leváltásának. Irodai főnökük, Rama (Shani Klein) falán Margaret Thatcher és más női vezetők fotóit tartja, s karriert akar csinálni a seregben. A besorozott lányok meg nagyon nem, így aztán kezdetét veszi egy svejkes, morbid, tragikus és abszurd fordulatokban bővelkedő szatírikus párbaj az éles fegyverek és éles helyzetek árnyékában. A gyilkos helyzetek összefoglaló kritikai képe a cinikus Zohar hobbija: nem érdekli semmi a katonáskodásból, csupán számítógépen szeretne rekordot dönteni aknakeresésből a Minesweeper játékban. A számos vicces mellékszereplővel dúsított fergeteges komédia újabb bizonyíték amellett, hogy a humor a leghalálosabb fegyver az intézményesült butaság ellen. Izraelben a kötelező katonai szolgálat megtagadása a társadalomból való kivonulással egyenértékű, amit kevés fiatal mer fölvállalni. Az izraeli hadsereg ugyanakkor hallgatólagosan eltűri a szolgálatmegtagadást, viszonylag könnyű orvosi igazolást szerezni az alkalmatlanságról. A film tavasszal a Tribeca Film Festival Nora Ephron Díját nyerte el.

Az ugyancsak izraeli, jelenleg Bécsben Michael Haneke vezetésével filmes tanulmányokat végző Guy Lichtenstein Születésnapi ajándék (Birthday Present) című vizsgafilmje megérdemelten kapta az erős mezőnyben a legjobb rövidfilm díját.

Birthday Present - Trailer from Guy Lichtenstein on Vimeo.

Az izraeli egyetemista, Tomer a születésnapját ünnepli az osztrák Clarával Jeruzsálemben, a lánynak másnap hajnalban indul a gépe haza. Kezdésként mindjárt ízelítőt kapnak az izraeli hétköznapokból: amikor az utcán csókkal üdvözlik egymást, egy moszlim férfi menten rájuk szól. Jeruzsálem multikulti város, ahol el lehet indulni éjjel esemény utáni tablettáért, s Clarát hibátlan franciasággal tájékoztatja a patikusnő a használatról. Ám mire reggel a reptérre érnek, kiderül, milyen sok, első közelítésre talán jelentéktelen apróság választja el kettejük világát egymástól. A Bécsi Filmakadémia gyártásában készült miniatűr remekmű keveset mutat, sokat mond. Fesztiválkarrierje Franciaországban és Belgiumban indult, legközelebb a York-i ASFF-en lesz látható november elején Lichtenstein korábbi rövidfilmjeit itt lehet megnézni.

Anya

Megvallom, azt gondoltam, az Anya (Mummy), a kanadai Xavier Dolan filmje mindent visz majd nagyjátékfilm-kategóriában. Nem így történt, ám a FIPRESCI kritikusai egyhangúan lenyűgözőnek, tökéletesnek tartották az alkotást. Dolan, aki gyerekszínészként kezdett, 2009-ben a nyolcperces „standing ovation” mellé több díjat is kapott Cannesban I Killed My Mother című filmjéért. A Tom a farmon-t (2013) a Titanicon már itthon is láthattuk. A még mindig csak 25 éves Dolan e filmje Cannes-ban a zsűri díját nyerte, s ez lesz Kanada Oscar-jelölt filmje is. Az Anya címszereplője a valaha jobb napokat látott, még mindig csinos Diane (Anne Dorval). Özvegyen maradva nemcsak a korábbi jóléte veszett oda, hanem a lelki egyensúlya is. Nem csodáljuk, hogy képtelen megbirkózni fia, Steve (Antoine-Olivier Pilon) viselkedészavaraival, agresszivitásával, hiszen a nagyon balhés tinit egy figyelemhiányos hiperaktivitás-zavarra (ADHD) szakosodott intézetből is kiteszik. Őrületes érzelmi drámák, mélységek és magasságok közepette élnek, állandóak a perpatvarok. A velük szemben lakó tanárnő, Kyla (Suzanne Clément) lassan megnyeri Steve bizalmát. Rá hallgat a fiú, vele hajlandó tanulni is. A néző egészen a film legvégéig a kínok kínját éli át, intenzíven bevonódik a feloldhatatlan játszmákba. A film érzelmi súlyát a helyzetismeret mélysége adja: a korai Lars von Trier részrehajlástól mentes tisztánlátásához hasonló bemutatást láthatunk, annak patetikussága és pózai nélkül.

A 11. CineFest többi fontos, illetve díjnyertes filmjeiről itt, Kerékgyártó Yvonne Free Entryjéről pedig itt olvashatunk.
A 11. CineFest díjai

Boronyák Rita

• Publikálva: 2014.10.30. 08:05 • Címke: fesztivál, moziajánló