​Osvát Ernő

Április 7-én született Osvát Ernő, a Nyugat legendás szerkesztője, aki nem szokványos életművet hagyott maga után.

Nincs nagyregény, vagy három-négy vers, ami mindenkinek eszébe jut róla; voltaképpen alig van leírt műve, és ha van, a mai olvasó aligha érti (a körülmények ismerete nélkül), miért ez az istenítés, sztárolás, már a kortársak, aztán az utókor részéről is. Válasznak csak a Nyugat van; és ez éppen elég.

Királycsináló volt, illetve: a magyar irodalom felemelkedésének talán (egyik) legfényesebb időszakában, a XX. század elején, ő mondta meg, ki hova fog állni, kiből mi lesz. Nagy hatalommal bírt, de nem azért, mert jól futó folyóirat volt mögötte, amelynek szerkesztőjeként behozhatott új neveket, idővel elengedhetett kifutottakat; nem pénzeszsákon ült, nem instruálhatott kiadókat, nem építhetett marketingstratégiát. Egyszerűen jó érzéke volt ahhoz, hogyan kell kéziratokat olvasni, és miként kell néhány találó mondattal helyes irányt mutatni (előtte zavartan ácsorgó, vagy büszkeségtől reménytelenül önhitt, vagy félénk levélben próbálkozó) pályakezdőknek.

Osvát Ernő (1877-1929)

Nagyváradon született, zsidó családban (állítólag ugyanabban a házban, amelyben Brüll Adél, Ady Lédája). Jogásznak készült, de tanulmányait abbahagyta, és a bölcsészkaron kötött ki. Tudatos választás volt részéről. Több, kudarcba fulladt vagy korán abbamaradt lapkísérlet után került a Nyugathoz, amelynek hamarosan szerkesztője lett.

A Nyugatról szinte mindent leírtak már. A magyar irodalom történetének talán legsikeresebb, legnagyobb hatású folyóirata, amely a prózát és lírát modern pályára állította a múlt század első harmadában. Lényegében hosszú időre érvényes módon meghatározta a kánont (akár pozitív módon, akár a hozzá kritikával, vagy éppen ellenségesen viszonyulók számára). Az egymás után felnövekvő irodalmárgenerációk tagjai számára a Nyugatban publikálni egyenlő volt az íróvá, költővé válással. Osvát irodalomszervezői tehetségét, energiáját a több, mint száz esztendővel korábban működött Kazinczy Ferenc munkájához szokás hasonlítani.

1908-tól működött a Nyugatban. A tízes években egyértelműen, később (személyes sorsának alakulása miatt) talán kevésbé markánsan határozta meg a folyóirat szellemiségét. Soha, egyetlen sort nem írt a lapba, de Babitstól Móriczig, Illyéstől Füst Milánig vagy (a vele később konfliktusba került) Németh Lászlóig ő avatta fel a szerzőket. Osvát bólintása az általános vélekedés szerint a „céhbe kerüléssel” volt egyenértékű.

Ha visszaemlékezéseket olvasunk, mély tiszteletről és feltétlen alázatról számolnak be Osvát irányába, mint akinek az ítélete szakmailag és emberileg is megkérdőjelezhetetlen. És az empátiáról. Mintha (ez a benyomás keletkezik a beszámolókat olvasva) Osvát nem is a kéziratot figyelte volna, hanem a szerzőt. Természetesen: határozott ízlése volt, rendre követte a nyugat-európai irodalom fejlődésének eseményeit. De a Nyugatból nem csinált uniformizált kiadványt, a bekerülésnek minőségi feltételei voltak. Nem a lap határozta meg a szerzőket, hanem fordítva, és ez komoly szellemi teljesítményre, befektetett munkára, a maga részéről pedig önfegyelemre, önmérsékletre vall. Nem volt tévedhetetlen, és ezt ő tudta a legjobban. Az írókat szerkesztette, nem a folyóiratot, írta róla Molnár Ferenc. Munkatársa, Schöpflin Aladár az Osvát-életműnek magát a Nyugatot látta.
Osvát Ernő magánélete tele tragédiával, betegséggel, feldolgozhatatlan csapásokkal. Lánya halála után lett öngyilkos 1929-ben, 52 éves korában.

Azt írta egy helyen: az idealisták tartják a világban a lelket. Osvát abban hitt (és szerencsénkre adottak voltak hozzá a tárgyi feltételek), hogy figyelmen kívül lehet hagyni az olvasói igények szorítását, és tisztán esztétikai szempontok mentén jó folyóiratot lehet felépíteni. Ezzel tette le a névjegyét a legnagyobbak között.

Osvát Ernő a PIM virtuális Nyugat kiállításán

Mentes Tamás

• Publikálva: 2012.04.07. 07:07 • Címke: évforduló, irodalomtörténet