​Sárga és savanyú Kossuthkifli

Úgy tűnik, Rudolf Péter Kossuthkiflijén a közszolgálati reklám sem segített, végig kajánkodhattak különféle internetes fórumok a folyamatosan zuhanó nézettségen. Ami mégis csak elmond valamit a hatrészes minisorozatról.

A nézők a távirányítóval szavaztak, ezzel már nincs mit kezdeni, talán az elején kellett volna gondolkodni, mikor kitalálták, hogy Fehér Béla mágikus realista kalandregényéből filmsorozatot csinálnak. Mert ahogy a Száz év magányt sem lehet igazán megfilmesíteni, úgy Fehér Béla ezidáig legjobb könyve is inkább olvasásra termett, mint képernyőre.

Az utolsó, 6. epizódot is levetítették vasárnap a Kossuthkifliből, és nem tudom hány emberben maradt meg az első rész után a remény, hogy talán mégis csak emlékezetes, minőségi mozi kerekedik Fehér Béla remekművéből. Az Üvegtigrisekkel szép sikereket elérő Rudolf Péter nagy fába vágta fejszéjét, fel is vonultatott mindent, amit csak lehetett, szerepeltette a legjobb magyar színészeket, elköltött rengeteg pénzt, aztán az lett belőle, ami lett. De ne essünk azért kétségbe, inkább jó magyar szokás szerint örvendezzünk a félig tele pohárnak, annak, hogy létrejöhetett ez a hat epizód, hiszen a saját gyártású tévésorozat a rendszerváltás után, a szappanoperák megjelenésével bizony száműzettetett a képernyőkről.

Nagy volt hát a várakozás, és hát valljuk be, a felhajtás is a Kossuthkifli körül, még a politika is ott settenkedett valahol a színfalak mögött. Ugyanakkor, akik olvasták a művet, valahol tudhatták, hogy nem fog menni ez a megfilmesítés. Már csak azért sem, mert e történelmi regény (és Jókai-paródia) ereje nem mellesleg a nyelevezetében rejlik, ezt pedig a legjobb igyekezettel sem lehet egy filmsorozatban maradéktalanul visszaadni.

Nem véletlen, hogy mindjárt az elején a köz számára érthetetlen nyelvezet volt a kritikák visszatérő eleme. Amiben van is valami, hiszen itt egy viszonylag gyorsan pergő filmről (deklaráltan ez egy 19. századi vadromantikus road movie) van szó, nincs nagyon idő arra, hogy a humán tudományok iránt kevésbé fogékony nézők egy-egy soha nem hallott kifejezés után leállítsák a filmet és elgondolkodjanak annak jelentésén. Persze ezt Rudolf Péter és a forgatókönyv írói (Rudolf mellett Kapitány Iván és Hársing Hilda) is tudták, és igyekeztek is nagyon e tárgykörben valamit összehozni. Ami végül is a beavatottaknak, a regény rajongóinak kevés, a tájékozatlan nézőnek pedig nagyon is sok lett. Nem azt mondom, hogy ez lett a kudarc, a nézők elpártolásának egyedüli oka, de sokat számított, az biztos. Zavaró az is, hogy kissé összelapátoltnak tűnik ez a forgatókönyv. Törekszik a regény visszaadására, ugyanakkor csak azt érzékeli az ember, hogy ide kap, oda kap, végül nem áll össze sem az eredetihez közelítő, sem pedig egy új adaptáció, hanem egy köztes, megfoghatatlan valami. Amiben elindul Pozsonyból a kocsist, Batykót zseniálisan alakító Kálloy Molnár Péter irányításával egy zöld postakocsi, hogy Debrecenbe vigyen egy láda bejglit.

Nem csak Kálloy Molnár, hanem a többi színész is kitűnő, felvonul a szakma krémje (a főszereplő Haumann Péter, Reviczky Gábor és Nagy-Kálózy Eszter mellett epizódszerepekben Törőcsik Mari, Bezerédi Zoltán, Scherer Péter, Básti Juli, Fenyő Iván, Nemcsák Károly, Szacsvay László, Szarvas József, Csuja Imre, Rátóti Zoltán, Lukáts Andor, és a író mellett barátja, a valaha színészkedő Fábry Sándor is), de még ez sem segít. És az sem, hogy nem elhasznált arcok, hanem a vígszínházas Lengyel Tamás és Trokán Nóra kapták az ifjú szerelmesek szerepét. Nem teszik izgalmassá a postakocsi és az azt üldöző gyászbatár történetét a jól kiválasztott helyszínek, (nem volt egyszerű feladat, de jól megoldották, talán csak az 5. rész 29 percénél tűnik csak fel a felső sarokban egy nagyfeszültségű vezeték), és Sárdy Zoltán díszletei sem. A CGI-ből pedig jóval többet is ki lehetett volna hozni, mint mondjuk néhány levegőben idétlenül kóválygó madarat. A Swappach Ferdinánd tanácsos mellkasába és fiának homlokába tartó, egymást kerülő golyók már-már hollywoodi magasságokat mutatnak, de van még a könyvben számtalan olyan lehetőség, amiből remek virtuális valóságokat gyárthattak volna.

És talán jó lett volna egy filmes eszközként gyakorta alkalmazott térkép is minden rész elején, az összefoglalókban, hogy akkor hol is tartanak hőseink. Ehelyett egy másik, Nagy-Magyarország térkép amortizálódik a szerelem és a kötelességtudat között elvesző, apját meglopó fiú, Swppach Amádé kezében, ami végül homlokon lövése után a jelenlegi határokra fogyva  lebegjen a csónakázótó vízében. Bizony, ezek után bátran állíthatjuk, hogy olyan lett ez a minisorozat, mint az a bizonyos új magyar narancs: kicsit sárgább, kicsit savanyú, de a mienk. Egyszer végig tudjuk nézni, és közben néha-néha még nevetni is lehet.

Pálffy Lajos

• Publikálva: 2015.04.21. 15:01 • Címke: televízió