A gyár volt az élete – Goldberger Leó

70 éve halt meg tragikus körülmények között Goldberger Leó, a világhírű magyar textilgyár igazgatója, a két háború közötti „textilkirály”. Sok szempontból tanulságos életútját, mivel ez esetben a kettő szétválaszthatatlan, a gyár történetével együtt idézzük fel, egy közelmúltban megjelent kitűnő könyv alapján.

Az óbudai textilgyáros dinasztia első generációja a 18. század közepén vándorolt be Morvaországból. Goldberger Ferenc 1784-ben hozta létre kékfestőműhelyét, még céhes keretek között. Akkoriban jelentős zsidó közösség élt Óbudán, ahol a körülmények is kedveztek a vízigényes iparágnak. Minden további generáció szintet lépett a gyár fejlesztésének történetében. Goldberger Sámuel a 19. század közepén gyárrá fejlesztette a műhelyt. Beszerezte az akkor legkorszerűbb textilnyomó gépet, majd az első gőzgépet, 1842-ben pedig megkapta a gyár privilégiumot. A reformkorban a Védegylet mozgalom élére állva támogatta a hazai iparfejlesztést. Halála után felesége vitte tovább a gyárat, 17 gyerek (!) mellett is sikeresen. Mi sem bizonyítja jobban: a kékfestőt az osztrák ipar elleni jelképes fellépésként a magyar arisztokrácia is elkezdi viselni. A Goldbergerek már ekkor is patrióták: az 1848-as forradalom alatt 50 lovas katonát szerelnek fel, Haynau később meg is bünteti őket, amely büntetést becsülettel befizetnek az államkincstárba. 1857-ben maga Ferenc József látogat el a gyárba, a család pedig nemesi oklevelet nyer: innentől jogosultak a „Buday” előnév viselésére. Fáradozásuknak köszönhetően a milleniumra már van „magyar motívumkincs” – többek közt az Árpád fantázianévre hallgató minta, aminek semmi köze a honfoglalóhoz. A 20. század elején Goldberger Bertold vezényli le a gyár modernizációját és részvénytársasággá alakítását. Új gyáregységeket hoz létre, bevezeti a gyári munkarendet, a betegsegélyező pénztárat. A festékanyagot, az indigót és a kelmét azonban még mindig (!) külföldről hozzák, drága pénzen.

Goldberger Sámuel textilműve, 1928 (fotó: Négyesi Pál/Fortepan)

Ekkor lép színre a család talán legtehetségesebb sarja, Leó, akinek tevékenysége nyomán a cég az ország legnagyobb, nemzetközi hírű textilgyárává fejlődik. Goldberger Bertold második fia a Fasori Evangélikus Gimnázium elvégzése után jogi doktorátust szerzett, és csak apja halála után, 1913-ban vette át a gyár irányítását. Az első világháború vége felé a nyersanyagellátás akadozott, égetővé vált, hogy az alapanyagokat is Magyarországon állítsák elő – ennek érdekében megkezdődött a cég vertikálissá szervezése. A Tanácsköztársaság intermezzója alatt Goldberger Svájcba menekült, de 1920-ban Horthy kiépülő rendszerében bízva visszatért, és gyors ütemben megkezdte a gyár modernizálását. 1923-ban Kelenföldön szövő- és fonóüzemeket alapított. Lenvásznat, pamutvásznat, kevert textíliákat gyártanak hatalmas gépek tucatjain.

Goldberger-pavilon a Budapesti Nemzetközi Vásáron, 1941 (forrás: Fortepan)

Fejleszti a gépparkot, a harmincas években pedig hosszas kísérletezés után sikerül szintetikus festékanyagot és szintetikus selymet előállítaniuk. A híres Bemberg-Parisette egy német műselyem továbbfejlesztett változata: finom, könnyű, fényes, és nem utolsósorban olcsó, minden nő álma. Nagy reklámkampánnyal dobták piacra és óriási sikert aratott, rögtön hamisítani is kezdték. Goldberger minden igénynek meg tudott felelni: a legegyszerűbbtől a legbonyolultabbig; minden társadalmi réteget ki akart szolgálni: a bolti eladólánytól a tehetős dámákig.

Parisette – A gazdag nő öröme, a szegény nő luxusa (forrás: Óbudai Múzeum)

Mérnökeit állandó fejlesztésre, a tendenciák, divatok követésére sarkallta. A legújabb gépeket hozta be külföldről és saját kutatólaboratóriumot rendezett be. Újításaival az 1935-ös brüsszeli világkiállításon nagydíjat nyert. A válság alatt visszafogja a költségeket (a személyeseket is: például kisebb fogyasztásúra cserélte a kocsiját). Világszerte alapított leányvállalataira támaszkodva vészeli át a rosszabb éveket, immár a legnagyobb magyar textilgyár vezetőjeként. A termékek felét a harmincas évek végén már külföldön értékesítik, a világ 52 országában. Csak a Parisette eladásából évi egymillió pengőt keresett, de jövedelmét mindig visszaforgatta a gyárba. „Ha rosszul ment a gyárnak, a nők odaadták az ékszereiket. Ha jól ment, a papa felhúzott pár épületet” – emlékezik a lánya. Kiemelkedően tehetséges, rámenős, a lehetőségeket mindig meglátó üzletember volt, de a tisztességtelen eszközöket, a harácsolást megvetette. Miközben a gyár szociális intézményeinek színvonala messze meghaladta a korban szokásost, alkalmazottainak lakásokat, orvosi rendelőt, napközit, sportpályát és pihenőtelepet tartott fenn. Bőkezűen, felekezeteken átívelően adakozott, legszívesebben oktatási célokra. Pályájának csúcsán 15 000 főt foglalkoztatott, alkalmazottai tisztelték, csodálták és féltek tőle. Mindenen rajta tartotta a szemét, hiú és maximalista volt.

„A Jeruzsálem nyomortelep düledező barakkjaiban tengődő 40 ínséges család kap rendes lakást a kormányzóné őfőméltósága nyomorenyhítő akciója révén és Goldberger Leó dr. áldozatkészségből, az Andor utca és a Budafoki út sarkán emelt két, 20-20 lakásos épületben.” (MFI/1932 november)

Több fontos gazdasági vezetői tisztséget is betöltött: a Magyar Textilgyárosok Országos Egyesületének elnöke, a Gyáriparosok Országos Szövetségének igazgatósági tagja, a Magyar Külkereskedelmi Intézet és a Magyar Nemzeti Bank főtanácsosa volt. 1937-ben az ő anyagi támogatásával jött létre a Műegyetem textilkémia tanszéke. Emellett kultúrát kedvelő ember, nem csak olvasója, de igazgatótanácsi tagja is a Nyugat Rt.-nek. Talán legjobb barátja Fenyő Miksa, a Nyugat alapító-főszerkesztője, őt hívta fel utoljára a német megszállás napján, közvetlenül mielőtt letartóztatták. 1941-ben házat építtetett a mai Vörösmarty téren (a homlokzatot birkát nyíró, szövő-fonó puttók díszítik). A gyár központja a mai Arany János utcában, a család nyaralója Szentendrén épült.


A Vörösmarty téri palota, a volt Medimpex-ház ma banknak ad otthont. Emléktábla nincs a falán, de a puttók utalnak az építtetőre


Az Arany János utcai épületben ma a CEU OSA Archívuma működik


A szentendrei Goldberger-villa – amely egy ideig Ábrányi Emil költő tulajdonában volt – épületében sokáig szülőotthon működött. Ma magántulajdon, és éppen eladó, egymilliárd forintért hirdették meg (fotó: Frey Ingatlan)

Szeretett feleségével, Popper Idával két fiút és egy későn jött lányt neveltek. Két fia közül a példás életű Antalt tekinti örökösének; a fiatalabb, Miklós miatt viszont sok gondja van annak dzsentrit megszégyenítő kicsapongásai és adósságai miatt. A kislányt, Friderikát éppen ezért már sokkal szigorúbban fogják. Nagy társasági életet élnek. Goldbergernek 1944-ig még versenylovai is vannak, maga is kitűnő lovas (bár lovasbalesete után egy barátja arra inti: „jobb, ha egy zsidó bridzsel”). A család felett azonban már gyülekeznek a felhők, még ha az örök optimista (vagy politikai vakságban szenvedő) Leó ezt sokáig nem is veszi tudomásul. Dúsgazdag, rendkívül befolyásos ember. Százszor elmenekülhetett volna, hiszen üzleti ügyekben az utolsó pillanatig járta a világot, de ez fel sem merült benne. 1923-tól kormányfőtanácsos, 1932-től felsőházi képviselő. A kormányzó kártyapartnere.

Képeslap a Balatoni Múzeum gyűjteményéből. Goldbergerek a MaNDA adatbázisában

Büszke volt zsidó származására és számos tisztséget töltött be a zsidó közösségekben. A cionizmust viszont éppúgy elutasította, mint a baloldaliságot: szerinte a magyar zsidóknak Magyarországon kell boldogulniuk. Hitt a kormányban, személy szerint a kormányzóban (akivel jó családi kapcsolatai voltak), az asszimilációban és az emancipációban. Azt gondolta, hogy az antiszemita tendenciákra csak a még fokozottabb asszimiláció lehet a válasz – a haza szolgálata végül el kell nyerje jutalmát. Felsőházi tagként keserűen bírálta az első zsidótörvényt, de a Felvidék visszacsatolása után sokakkal együtt azt remélte, hogy ennyivel ki lehet fogni a szelet a szélsőjobb vitorlájából. Levonta a praktikus következtetést: „hazafias kendőket is rajzoltatok és több magyar motívumú mintát”. Többen figyelmeztették a közelgő veszélyre, de (szemben 1919-cel, amikor néhány hét alatt összecsomagolt, és kimenekítette a családját és a vagyona egy részét) most nem emigrált. Nem tartotta sem szükségesnek, sem lehetségesnek. „Egy kapitány nem hagyja el a süllyedő hajót” – mondta a családjának. És az utolsó pillanatig új svájci gépeket vett. Nem hitte el, hogy bármi baja eshet.

1933-ban a Nemzetközi Gyapjúkonferencia vacsoráján (kép: Balatoni Múzeum, MaNDA adatbázis)

1944. március 19-én a Gestapo azonnal letartóztatta. Sem akkor, sem a rákövetkező keserves évben nem emelt szót érte sem a kormányzó, sem annak felesége, akinek annyi szép kelmét ajándékozott. Családja hiába kilincselt az Andrássy út 60-ban: a németek 100 000 dollárt kértek a szabadon engedéséért, de Magyarország egyik leggazdagabb emberének egyszerűen nem volt ennyi szabad valutája, mert minden jövedelmét visszaforgatta a gyárba.

Fogolykártyája Mauthausenben

A visszaemlékezések szerint a koncentrációs táborban nem viselkedett valami rokonszenvesen, nem tudott alkalmazkodni az új helyzethez. A fizikai szenvedéseken túl lelkileg sem tudta feldolgozni a történteket. Mélyen sértette, hogy miközben több nagytőkés társát kivásárolták, őt senki sem segítette meg. Azt azonban eldöntötte, hogy megpróbál túlélni. 67 éves volt már ekkor. Berendezett üzletet, pénzt ígért annak, aki segít neki. (Ezeket az ígérvényeket egyesek később a családon hajtották be, gyomorforgatóan, néha peres úton.)

Ma 70 éve, 1945. május 5-én a mauthauseni koncentrációs táborban halt meg vérhasban, azon a napon, amikor az amerikaiak felszabadították a tábort.

Buday-Goldberger Leó (1878-1945)

Korszaka nem csak személyes értelemben ért véget: a gyárat 1948-ban államosították, az ötvenes-hatvanas években részekre szabdalva működött tovább (Goldberger Textilnyomó, Kelenföldi Textilkombinát, majd Budaprint néven), gyártotta többek között a műszálas otthonkaanyagokat, műnyomott kendőket és lenvászon asztalneműket, ami sokunk gyerekkorából ismerős. A megmaradt gárda hiába próbálta menteni a menthetőt. A család nagy része még 1948-ban elhagyta az országot. A rendszerváltás után az akkor már idős, Párizsban élő, a textiliparban dolgozó Buday-Goldberger Friderika visszatért, megpróbált befektetőket szerezni a gyár megmentéséhez, sikertelenül. (Domokos János készített róla és a gyár történetéről, főleg a rendszerváltás utáni széthullásáról filmet 1999-ben, Goldberger variációk címmel). A kétszáz éves céget 1997-ben számolták fel, és kis híja, hogy nem került minden a szemétre.

Kézzel festett terv a harmincas évekből (forrás: Goldberger Textilipari Gyűjtemény)

2013-tól az az eredeti kékfestőműhely helyén, a Lajos utcai épületben működik a szintén kalandos sorsú Goldberger Textilipari Gyűjtemény, példaszerűen igényesen kialakított, 21. századi kiállítással, az Óbudai Múzeum részeként. Feltétlenül érdemes meglátogatni. Az Óbudai Múzeum adta ki Guba Ildikó nagyszerű könyvét is, amely levéltári kutatásokon alapulva fest részletgazdag és tárgyilagos képet az emberről és a korszakról. Miközben olvastam, végig az motoszkált a fejemben, hogy mire is utal pontosan a kötet címe, ami egy idézet Goldberger Leótól: „A halál nem program”. A végére érve megértettem: ez a személyes mottó a korabeli veretes nyelven valami olyasmit jelenthet, hogy „a halál mint megoldás, nem jön számításba”, pestiesen szólva, „a halál nem pálya”. Hát, sajnos ebben az egyben a karizmatikus üzletembernek nem lett igaza.

Löwensohn Enikő

• Publikálva: 2015.05.05. 12:51 • Címke: holokauszt70, történelem, évforduló