Szövegvadászat

Egy vadász (közgyűjteményi dolgozó!), kezében üzemképtelen puskával, szemben az oroszlánnal. De hogy mi történt ezután, arról már megoszlanak a források.

"[1904] június 11-én reggel" – írja Kittenberger Kálmánról, a nagy vadászról és vadászati szakíróról szóló regényes életrajzában (Kittenberger Kálmán élete) a nagy író, Fekete István – "leütött egy oroszlán. Mindez nem történt volna, ha puskám a második lövésre nem mond csütörtököt, midőn a meglőtt oroszlán támadott, és közelre kellett várnom, mert a magas fűben nem láttam. Irtózatos küzdelem volt ez, és senki sem volt a közelben. Végre bal kezemmel elkaptam a nyelvét, s azt erősen megrántottam. Ez a bestiát annyira zavarba ejtette, hogy volt időm a rossz patront kirántani, ismételni, s az ellenfelemet szembe lőni." Híres egy eset! Valóban: közgyűjteményi dolgozóval – hiszen mint ismert, Kittenberger a Magyar Nemzeti Múzeum státusában, az állattár gyűjteményét közpénzen gyarapítandó tartózkodott 16 éven át Afrikában – ritkán történnek hasonlóan regényes dolgok. Mint rosszakarói megjegyezték, alighanem oroszlánvadásszal is csak nagyon elvétve történhetne ilyesmi, ha egyáltalán, dehát: nem voltunk jelen, nem tudhatjuk, az egyetlen szemtanú maga Kittenberger volt.

Szerencsénkre: amit a Vuk szerzője papírra vetett, hosszabban és pontosabban részletezte maga Kittenberger is könyvében (Vadász és gyűjtőúton Kelet-Afrikában, első kiadás: 1927). Fontos különbség, hogy ami az „irodalmi” interpretációban kissé hihetetlennek és nevetségesnek hangzott, arról maga az érdekelt kissé életszagúbb beszámolót nyújt: "Mikor a felém törő oroszlánt megláttam, a fejét véve célba, rögtön elnyomtam a ravaszt, de csak egy hitvány csettenés! Puskám csütörtököt mondott. (...) Fektemben puskámat két kézre fogva keresztben az oroszlán szájába szorítottam, és úgy próbáltam távol tartani magamtól. A puskán, egy 7 mm-es Mauseren, melyet a neves német vadásztól, C. G. Schillingstől vettem, jól meg is látszanak az oroszlán fogának nyomai. Majd később mégis sikerült a Mauserbe egy másik töltényt beismételni (...) oly szerencsével, hogy a lövedék a szemen hatolt be, és a koponyát összezúzva, azonnali halált okozott." A szerzőt emberei súlyosan vérző sebekkel vitték vissza a táborba.

Kittenberger Kálmán, Fekete István

A múzeum sajnos nem vett át tőle mindent, az emlősosztály akkori vezetőjének különvéleménye szerint a Magyar Nemzeti Múzeumnak nem feladata afrikai holmik raktározása. Érdemes eltöprengeni azon, hogy a fenti kalandnak ki a szerzője: Kittenberger vagy Fekete István? Vagy két történetről van szó, két szerzőről? Hol a különbség?

Meg kell jegyezni, a fővárosi állatkertnek is szállított, a dolgok természete szerint élő példányokat – bár rendkívüli nehézségek mutatkoztak a mozgatás körül, elszállítani a hajóig, majd a víziút, aztán újra a szárazföld, igen nagy mértékű volt az elhullás. Ami megérkezett, az is nehezen akklimatizálódott, kevesen érték meg ittlétük (ketrecbe zárásuk) egyéves évfordulóját. A Wikipédia szócikke szerint Kittenberger "sérült, lecsüngő ujjpercét levágta, és elküldte a Nemzeti Múzeum igazgatójának" mintegy bizonyíték gyanánt. Ez azonban egyértelműen téves adat, már nem a sokkoló boríték nevezetes esetének valódisága miatt, hanem csak a dátum más: idézett művében ugyanis a nagy vadász gondosan megemlékezik arról, hogyan, miért és mikor örvendeztette meg gyanútlan főnökét a horrorisztikus csomaggal. Teljesen függetlenül az oroszlános kalandtól. Ez a rövidítés már a Wikipédia-cikk szerzőjének szellemi alkotása (vagy feldolgozta valaki másét?).

A preparált és a múzeum gyűjteményébe a XX. század első évtizedeiben mégis beleltározott állattetemek nagy része (különös történelmi csavarral) 1956 forrongó őszén megsemmisült Budapesten. Kittenberger, már nyugdíjasként, igen nehezen viselte életművének fizikai megsemmisülését. Idézett könyvében lírai és beleérző bekezdések szólnak már Afrikában is arról, hogy szegény az eklézsia, a múzeum roppant keveset fizet, ő maga állatokkal és preparátumokkal kénytelen bizniszelni, és ha koronként föl nem pofozná helyben, nehezen verbuvált és sztrájkolni hajlamos teherhordóit, hogy észre térítse őket és megfékezze a hangadókat, azok bizony megszökdösnének a gyér körülmények miatt. Egyetlen kényelme, ha a fárasztó és meglehetősen egyhangú nap után visszavonul sátrába, és whiskyzik; néha céloz rá, máshogy nem nagyon bírná. Sodró erejű sorok, feltehetően a depresszióról írnak a szerzőtől általában is megszokott tudományos szikársággal és módszerességgel.

Más kérdés, hogy a jeles költő, Rákos Sándor, aki az ötvenes évek legelején a Szépirodalmi Kiadó lektoraként működött, és a szöveg esetleges újrakiadása okán kapcsolatba került Kittenbergerrel, másként vélekedett fogalmazási képességének gördülékenységéről: „miközben újra és újra látnom kellett: a jó vadászkönyvnek (és útirajznak) éppen a jegyzőkönyvszerű hitelesség, az élmények pontos rögzítése az egyik legfőbb titka s vonzóereje – hirtelen megjelent az oroszlán. A könyv legizgalmasabb jelenetében csütörtököt mond Kittenberger puskája, s ő használhatatlan fegyverét maga elé tartva várja a fenevad ugrását. Megkérdeztem idős barátomtól, mondja meg őszintén, mit érzett abban a pillanatban? Kálmán bácsi, keménykötésű, mokány kis öreg, összehúzott szemmel, sokáig gondolkozott, látszott rajta, nagyon pontosan akar fogalmazni. Végül, rövid torokköszörülés után megszólalt. Ezt mondta: – Furcsa érzés volt! Ennél többet aztán a világ minden kincséért sem. A maga részéről tökéletesen kimerítette a témát.” (Oroszlán, 1969).

Rákos Sándor

Rákosnak imponált a férfias, már-már hemingway-i szűkszavúság. Nyilván van abban is valami fanyarság, hogy Kittenberger életének rettenetes, XX. századi abszurdumát (az első világháború kitörésekor vadászat közben, angol gyarmaton letartóztatják és négy évre Indiába deportálják hadifogolyként) mintegy öt sorban elintézi. Önkéntelenül is felmerül az emberben: ha így áll a dolog, vajon mennyire lehet a szerző munkája az eredeti, húszas években született vadásznapló, és mennyit tehetett hozzá egy esetleges árnyékban maradt "társszerző", nagyszerű szerkesztő?

Nem tudhatjuk; talán az eredeti kézirat (Kittenberger naplót vezetett odakinn, azt felhasználva, néhol beidézve készült később a kötet) kutatásával kiderülne. Kérdés azonban, fontos-e ez egyáltalán. A vadászkönyv generációk olvasói számára az volt, amit kezükben tartottak, függetlenül attól, hogy ki véglegezte papírra. Így hatott, ez épült be a közös kulturális örökségbe. Újraolvasni persze lehet, mert ahogy Fekete István a maga mesére fogékony írói alkatával megtalálta benne a neki valót, úgy a ma olvasójának is nyújt érvényes, bár egészen másféle tapasztalatokat. Történhetett akármi, a szellemi hagyaték szerencsére száz év után is megmaradt, és készen áll a megismerésre.

Mentes Tamás

• Publikálva: 2012.05.03. 14:30 • Címke: történelem, irodalom