Sánta Ferenc szegényei

Tudjuk: van igazi nyomor, mélyszegénység, de ez nem az a környezet, amelyről Sánta emlékezetes képét festette.

Az idén 85 éve született Sánta Ferenc nagyszerű novellájában, az Emberavatás címűben szinte fotografikus pontossággal, pszichológiai alapossággal, a környezet gondos szemrevételezésével és rögzítésével írja meg az ifjú legény (parasztpolgár?) férfivá avatásának esetét. Rövid, élesre fókuszált mondatok, szikár cselekmény, nagy próza. Dióhéjban annyi, hogy a fiú első fizetéséből bevásárol a családjának a boltban, és ez a férfias aktus tartást, pozíciót, új fényt ad személyének; olyannyira, hogy a pénztárosnővel némi laza flörtbe is keveredik (kezek érintkeznek).
Benne van sűrítésben mindaz, ami a régi (azóta elenyészett) falusi környezetből, a szegény, de törekvő társadalmi rétegek szokásaiból máig ható érvénnyel benne kell hogy legyen. Talán még a nap is süt a sorokban, magunk elé képzeljük a poros utcát, a házak homlokzatait, virágzó előkerteket, ismerős arcú embereket. Látjuk hősünk hirtelen jött délcegségét, ahogy újonnan nyert családfői szerepét ízlelgeti. Sánta láttató erővel varázsolja elénk mindazt, ami (durva közelítésben) a harmincas-hatvanas évek magyar vidékének valósága lehetett, és amit ma már valószínűleg hiába keresnénk bárhol, nyomtalanul felszívódott az elmúlt évtizedek fejlődésében/zajlásában/leromlásában.
Kevés pontosabb, ma is értelmezhető lenyomat maradt meg róla, mint éppen Sánta és írótársai munkáiban.

Forrás: pim.hu

A napokban zsűritagként működtem közre, a verseny feladata szakközépiskolások számára e szöveg megértése volt. Napsütötte, nagy múltú városkában, az írás jelen idejéhez képest ötven évvel később vajmi kevés értékelhető azonosság mutatkozott a versenyzők és a novella világa között. Tudjuk: van igazi nyomor, mélyszegénység, de ez nem az a környezet, amelyről Sánta emlékezetes képét festette. Nem is az, amelyben a különböző helyszínekről, de nagyjából belőhetően hasonló státusból érkezett versenyzők mozognak.

Erős gyanú támadt bennem, éppen Sánta írása kapcsán, hogy a mi, a felszínen ugyanazt a nyelvet beszélő valóságunk a XXI. század elejére reménytelenül kettészakadt, és csak nagy ráhagyással lehet a két felet egymásnak megfeleltetni, azonosnak, egymás részeinek mondani.
A mai szegénységre (származástól, nemzetiségtől függetlenül!) nincsen szótárunk, nem érvényesek rá a hétköznap használt verbális rutinok, kifejezések. Tévedünk, amikor azt hisszük: észjárásunkkal, nyelvi tapasztalatainkkal, kulturális hagyományunkkal kiforgathatjuk a sajátjából azt a réteget.
Sánta novellájának (korunkra felszámolt) szegényei messze vannak a ma elhagyatottjaitól, számkivetettjeitől. Hirtelen nem is tudok szélesebb körben ismert kortárs szépirodalmi művet említeni, amely a hozzá hasonló érvénnyel, hitellel, empátiával rögzíti a társadalom mélyrétegeinek helyzetét, rendjét, emberi körülményeit. Holott valószínű, a befogadás a felnőttek társadalmába, a nagykorúsítás, ha tetszik: férfivá avatás (a rítustól függetlenül) hasonlóképpen, hasonló eszközökkel zajlik itt és most, mint az Emberavatás szövegidejében, vagy az időben tetszőlegesen visszafelé. Talán az árnyalatok mások. De a pénzhez, munkához, felelősséghez, nőkhöz alighanem szoros köze van. Csak nincs szemünk hozzá (kollektíve mondom), hiányzik az alkotói indíttatás, a felvilágosító szándék, a ráfordítandó idő, munka, energia, amely a magyar irodalomban a harmincas évek népi írói közt, vagy akár az ötvenes-hatvanas években megvolt.

Nagy veszteség, hogy így alakult. Távol áll tőlem, hogy politikai tartalmú véget adjak ennek a cikknek. Bizonyos azonban, hogy – az éppen adott rendszertől függetlenül – a húszas-harmincas évektől fogva jóra törekvő értelmiségiek szokása Magyarországon a téma felemelése. Nem tudom, lesz-e fogékonyság minderre a mostanában indulók közül néhányban. De legalább annak reményét fejezzük ki, hogy (a hagyományokat folytatva, a nemzeti kultúrák többségéhez hasonlóan) lesz ilyen vonulata a magyar irodalomnak is.

Mentes Tamás

• Publikálva: 2012.05.10. 10:26 • Címke: irodalom