​Hegedüs Géza 100

Száz esztendeje született Hegedüs Géza, a legendás irodalomtörténész, író, pedagógus.

Hosszú élete során több, mint száz önálló kötete jelent meg (talán ifjúsági regényei és visszaemlékezései bizonyulnak maradandónak), ezernél több rádióműsort, és szinte megszámlálhatatlan újságcikket, riportot, televíziós felvételt készítettek vele.

Az ismeretterjesztés apostola volt. Színes figura, agyában komplett irodalmi adatárral (bár eredeti végzettsége szerint jogász, történész, filozófus). Emlékezetes televíziós szereplései, az elmaradhatatlan pipával, akkor is az ember fejében maradtak, ha a mondanivalóra nem is emlékezett pontosan. De talán nem is kell: fontosabb, hogy kedvet csinált az egészhez, az irodalommal foglalkozáshoz. Feltételezem, ő maga is élvezte, ez érződik a gesztusain, a lelkesedésén.
Elsősorban nem a szereplésvágy vezette, hanem a tudás átadásának élvezete. Mestere volt ennek: azt mondják, bárkit elszórakoztatott, az ujja köré csavart úgy, hogy közben a legszínesebb előadást rögtönözte – szinte bármiről, akár a legbonyolultabb témákról.

Olyan fajta képesség ez, olyan mesterség, amelynek nehezen marad dokumentálható lenyomata. Kérdés persze: szükséges-e, hogy maradjon ilyen az ember után? Tudjuk, a szakmában egypár nagy vers vagy egyetlen prózai mű általában elég; Hegedüs nem ebben volt remek.
Általában véve a nagy, irányadó pedagógusok életműve nehezen rekonstruálható néhány generációval később.

Sírja a Farkasréti temetőben.

Aztán vannak azok a tipikusan huszadik századi történetek is, hogy erre fogékony értelmiségiek (főként Közép-Európában) a politika csinálóinak közelébe keverednek. Tanácsadóként ilyen-olyan hírnévre tesznek szert, ellenőrizhetetlen mendemondák keletkeznek személyükről, és soha, soha nem tudható – sem aktuálisan, sem később –, hogy munkálkodásuknak lett-e bármilyen foganatja. Olvasmányokból tudható, hogy kis túlzással ugyanazok várakoztak a cár előszobájában, akik később Kerenszkijében, majd Leninnél... és különben is, nem Kempelen Farkas volt a kis Habsburg-gyerekek fizikatanára Pesten? Szegény Csokonai is mennyire törte magát bármilyen folyamatos szerződésért a pozsonyi diéta kapcsán, talán még más véget is ért volna, ha sikerül neki.

Hegedüs Gézáról is azt tartják, a harmincas évek óta bejáratos volt a mindenkori kultusztárcához; amúgy is, a nagy társalgóval szívesen időzött bárki, élmény volt találkozni vele. De elsősorban rendkívüli szorgalmú tanár volt. Megszállottan, megállás nélkül olvasott, írt és tanított. És emellett a közszereplés, és a kifejezett közéleti funkciók, amelyekről így utólag nem is érteni pontosan, hogyan futották idejéből, erejéből.

Az egyetem után négy évig ügyvédjelöltként működött, majd áttért igazi szerelmére: irodalmi kiadóhoz került állásba. Már 1935-ben megjelent első könyve. ’38-tól a Magyar Rádiónak is dolgozott, szinte haláláig. ’41-től a keleti fronton katona, később munkaszolgálatos, aztán koncentrációs táborba vitték.

A háború után harminc éven keresztül vezette a Színművészeti Főiskola művészetelméleti tanszékét. A tanszékvezetés mellett (kommunista színekben) a főváros kulturális ügyeinek intézője is a koalíciós években. Az ötvenes évek közepén a Magvető Kiadó igazgatója. Támadták, mert nem volt elég következetes a párt irányvonalának megjelenítésében. Dehát: alkatilag képtelen volt rá. Jó szándékú, (de) (szerencsére) régi vágású humán értelmiségi.

Maradt tehát a rá szabott munka: olvas, ír, tanít. Ebben verhetetlen volt, szóban éppen úgy, mint írásban. Szinte 87 éves korában bekövetkezett haláláig aktívan vitte az ügyet úgy, hogy tudta: amit csinál, legnagyobbrészt a mának szól. Személyes sorsa minden hányattatásának dacára boldog volt ebben a szerepben.

Nagy műve, A magyar irodalom arcképcsarnoka a MEK-en.
A Pipafüst nélkül című sorozat egyik adása az MTV-ben.
Egy amatőr paródia róla.

Mentes Tamás

• Publikálva: 2012.05.14. 14:31 • Címke: évforduló, irodalom