​A buszpályaudvaron megállt az idő

Egy különös épület vonzza magára az arra járók tekintetét Budapest belvárosában, az Erzsébet téren.

Két hatalmas kockát emeletmagasságban fedett üvegfolyosó köt össze. A parkból nézvést a házon terméskő burkolatot látunk, ha a forgalmas Károly körút felől közelítünk, nagy üvegablakok fogadnak és egy monumentális felirat a tetőn: Volánbusz. Ha kicsit utánajárunk az épület történetének, kiderül, hogy nem akkor készült, amikor gondoltuk, nem a második világháború előtt, hanem a kommunista diktatúra első évében, 1949-ben kezdték el építeni a Bauhaus markáns stílusjegyeivel a buszpályaudvart, amelyet az idősebbek az Engels téri központi buszpályaudvarként ismernek. Korábban, a mai közlekedés kavalkádjában szinte elképzelhetetlen – még ennél is furcsább helyen működött a buszközpont: az Oktogonon.

Az új építkezést többféle vita kísérte. Az egyik vonulata azt bírálta, hogy a parkból vágtak le neki helyet, így kisebb lett a belváros zöldterülete. A másik fővonal építész-szakmai volt. Az Állami Mélyépítés-tudományi és Tervező Intézetben dolgozó Nyíri István tervezte az épületet. A szocialista realizmus építészetet is megbéklyózó kultúrdiktatúrája előtt, a Sztálin-barokk térhódításának küszöbén csodaszámba ment ez a modernista formavilágú, emberléptékű, barátságos térarányú épület létrejötte. A még nem teljesen eldurvult kultúrvilágban így tehát elkészülhetett egy rövid átmeneti történelmi korszakra jellemző ház, ám tervezőjét szakmabéli társai nem tudták megvédeni a kozmopolita formalizmus és az öncélú modernizmus vádjától. A buszpályaudvar ma már műemlék. Igaz, nem eredeti funkciójában, hanem a magyar formatervezés nagy bonyodalmak közepette létrehozott központjaként működik.

Azokban az időkben, a hatvanas, hetvenes években, amikor a magyar közlekedésben forradalminak mondható helyzet uralkodott, a régi már nem, az új még nem működött. Azaz nem öntötték el személyautók milliói az országot, az emberek többsége tömegközlekedési eszközökkel utazott. Különös varázsuk volt ezeknek az utazásoknak. Néha nem is kellett felszállni semmire a központi buszpályaudvaron, az ember előtt mégis kinyílt az ország. Itt nyilvánvalóvá vált, hogy bármelyik magyar városba eljuthatunk. Sőt a nemzetközi járatok is innen indultak, így a vasfüggöny mögötti nép a külföldi városok feliratai láttán képzeletben akár mehetett is világot látni. A peron mellett katonás rendben sorakoztak a faros Ikaruszok, ha kiberregett az egyik, beállt helyébe a másik. A buszok szélvédője mögött fehér táblákon fekete betűkkel városnevek: Eger, Nyíregyháza, Debrecen, Győr, Szombathely, Nagykanizsa. A nagyobbik kiszolgáló épületben háromszintes váróterem. Az alagsorban komoly illemhelyrendszer. A földszinten, amely egyben a fő szint is volt, pénztárak sora, balra az induló, jobbra az érkező járatok óriási jelzőtáblái, szemben a büfék. Néhány kerek asztalka is volt ott, körülöttük piros műbőr ülőkék. A büfé rántott húsos zsömléjét, vagy rózsaszínű és sárga mignonjait aki ette, nem feledte. A földszintről széles lépcsősor vezetett az emeleti körfolyosóra, itt apró trafik, ajándékbolt és újságos kapott helyet. Az épület belső tere a maga célszerű rendezettségével nyugalmat sugallt. Itt soha nem volt tumultus, tülekedés. Aki akkoriban utazni indult, az tudta, mikor kell kiérkeznie a pályaudvarra, mennyit kell várnia, mikor szállhat fel a buszra, és mikor érkezik meg a célállomásra. A buszokon egyébként nem csak az egyenruhás, tányérsapkás sofőr volt jelen hivatalos személyként, hanem ott csattogtatott jegylyukasztójával a kalauz is, aki, mint az mostanában lassan-lassan kiderül, igen sok esetben más állami szervnek is dolgozott. Aki azonban akkor volt fiatal utazó, ezzel egy cseppet sem törődött, ment az útjára, és azt hitte, attól, hogy utazik, szabad.

Amilyen felemás volt a helyzet a buszpályaudvar építésekor, ugyanolyanná vált 1990 után. Lebontották volna, mert a szocialista realista stílus mintapéldányának gondolták, erről viszont szó sem lehetett, hiszen 1977 óta védett műemlék. Az utóbbi évtizedben meglehetősen nagy botrányok voltak az ide megálmodott design terminál körül. A magyar formatervezés központjának szánt házat a tervek szerint egy olyan kiállító térnek szánták, amely design rendezvényeknek ad otthont. Könyvesboltot is terveztek, szakkönyvtárat, konferenciatermet és internetes kapcsolatot más hasonló intézményekkel. Mindez azonban titokzatos pénzeltűnések, többszöri határidő-módosítások után csak 2011-ben valósulhatott meg. Mára tehát az a hely, amely őrzi és felidézi a fél évszázaddal ezelőtti hétköznapokat, új feladatokat kapott: megmutatni azt, milyenek azok a formák, amelyek újra jobban élhetővé tehetik a világot.

Dippold Pál

• Publikálva: 2012.05.16. 16:15 • Címke: város, épület

Kapcsolódó képgyűjtemény

_{1 2 3 4 5 6 7}  

Ugrás a galéria oldalára