Így múlik el a világ dicsősége

Edmund de Waal: A borostyánszemű nyúl

A könyv, amit ma ajánlani szeretnék, nem tegnap jelent meg, de talán rajtam kívül mások is akadnak, akiknek elkerülte a figyelmét. A borostyánszemű nyúl egy rendkívüli család igaz története, méghozzá szédületesen megírva. Beszippantja az olvasót, aki sokáig nem tud szabadulni a hatása alól.

A szerző sajátos megközelítésmódja abból adódik, hogy családja történetét tárgyak, egy necukegyűjtemény (japán mini szobrocskák) kalandos sorsán keresztül idézi fel. Ez kézenfekvő lehet a számára már csak azért is, mert szakmáját tekintve keramikus, tehát elsősorban a tárgyakkal van elmélyült és bizalmas viszonyban. Japán stílusú edényeket készít gyerekkorától fogva. S miként a japán kézművesipar legszembetűnőbb sajátossága a letisztult minimalizmus, ő a szavak szintjén is ezt az ideált követi. Rövid mondatok követik egymást, néha megiramodó expresszivitással, néha lassú, meditatív hullámzással. Kérdések, válaszkísérletek, elhallgatás. Sírás csak egyszer.

De miről is van szó? A szerző, Edmund de Waal, a keramikus 1994-ben, Tokióban elhunyt dédnagybátyjától egy 264 darabból álló necuke-gyűjteményt örökölt. Elhatározza, hogy utánajár az elfeledett vagy szándékosan az emlékezet mélyére száműzött családi történeteknek és mendemondáknak, s feltárja a necukék, s vele e család történetét. S mivel felmenői egykor Európa egyik leghatalmasabb kereskedő- és bankárcsaládjához tartoztak, ágas-bogas családfája átfogja Európa történetének legutóbbi másfél évszázadát, földrajzilag pedig a világ négy égtáját a Fekete-tengertől Párizsig, Londonig, Tokióig és Los Angelesig.

Odessza főutcája a tengerparton. Innen indul a történet.

A ma már alig, vagy egyáltalán nem ismert Ephrussi-család olyan jelentőséggel és vagyonnal bírt, mint a Rothschildok (akikkel egyébként rokonságban is álltak). A dinasztiaalapító, Joachim Ephrussi odesszai terménykereskedőből lett 1860-ra a világ legnagyobb gabonaexportőre, „a gabonakirály”. Az ukrajnai mezők termését terítette szerte Európában. A család Párizs és Bécs felé terjeszkedett, szorgalmasan gyarapította a vagyont házasság útján is. Az egyik fiú bankot alapít Bécsben, a másik a család párizsi hídfőállását teremtette meg a város Zola által is megörökített újgazdag negyedében, a Rue Monceau-n, ahol az 1860-as években gomba módra szaporodnak a zsidó nagypolgárság fényűző palotái.

Párizs, Rue Monceau 81. Itt lakott Charles, a könyvmoly. Az Hôtel Ephrussi ma egy egészségbiztosító székháza (forrás: Wikipedia)

Ez a művelt, kozmopolita zsidó réteg kötelességének tartotta a kultúra, a művészetek ápolását. Joachim Ephrussi egyik unokája, Charles, míg testvérei és unokatestvérei az üzletet építették nagy odaadással és szorgalommal, már teljes egészében a művészetnek szentelhette magát. Híres műgyűjtő, művészettörténész és mecénás lett belőle, Dürer-szakértő; aki már azelőtt gyűjtötte és támogatta az impresszionistákat, mielőtt azok híresek lettek. Monet, Degas, Renoir a barátai, Proust is bejáratos a házába – Charles az Eltűnt idő nyomában Swann-jának egyik modellje (a kettőből).

„A nézést birtoklássá, a birtoklást tudássá alakította” – Charles Ephrussi (1849-1905), akiről Proust Swannt mintázta.

Renoir: Az evezősök reggelije – a háttérben, feketében Charles. De Waal kommentárja szerint nem valószínű, hogy frakkban ment volna kirándulni, öltözéke mecénás-státusának szimbolikus jelzése.

Charles szeretője, Louise Cahen D’Anvers, bankárfeleség a Rue de Monceau-ról, akivel együtt válogatták a necukékat. Louise lányait Renoir örökítette meg színpompás portrékon:

A kékruhás kislány Auschwitzban halt meg (forrás: Wikimedia)

A 19. század második felében Párizs Japán-lázban égett, mindenki japán tárgyakat, lakkdobozokat, metszeteket, festményeket gyűjtött – Charles pedig necukékat. A necuke apró, 4-5 cm átmérőjű, gömb alakú japán szobrocska, jellemzően elefántcsontból vagy keményfából. Meghatározott motívumkészlettel (kisállatok, emberek, démonok stb.) a kimonóövre akasztott erszények, dobozkák ellensúlyaként használták. Aprólékos munkával, néha évekig készült, alkotójuk generációkon keresztül bizonyos motívumra specializálódott: csak patkányokat (a gazdagság, gyarapodás, fürgeség, okosság szimbólumát), nyulat (termékenységszimbólum), rejtőző szerzetest, vagy éppen erotikus jeleneteket faragott. Charles gyűjteménye 18. századi darabokat tartalmaz, ezeket a 19. század derekán hozták be a műkereskedők Európába.

A necuke „nagyon buja, nagyon egyszerű, nagyon simogató”

„Nagyon kicsi tárgyak nagyon nagy gyűjteménye”

Charles Ephrussi érdeklődése másfelé fordul, ízlése klasszicizálódik. 1870-ben kedvenc unokaöccsének, a család bécsi ágához tartozó Viktornak ajándékozza a gyűjteményt, gáláns nászajándékul, az embermagasságú, tükrös vitrinnel együtt. Viktor apja, Ignace Bécs második leggazdagabb bankára. Ő építteti a Zionstrassének is „becézett” Ringstrassén a hatalmas, kissé komor márványpalotát, ahová most a necukék kerülnek.

A Palais Ephrussi a bécsi Ringstrassén, 1875-ben. Itt él Emmy és Viktor (forrás: Europeana)

Ma a Casino Austria székháza (forrás: Wikipedia)

Viktor viszi tovább a bankot, az ő felesége lesz a nála 20 évvel fiatalabb Emmy, akinek rokonsága révén magyar szála is van a történetnek. A családi találkozók egyik helyszíne a felvidéki, kövecsesi birtok.

1912-es képeslap a kövecsesi birtokról, ahol Emmy mamájának bentlakó susztere is volt. A mama csak fehéret viselt, naponta háromszor öltözött át és csak fehér szarvasbőr cipőket hordott. A húsz kertész is fehérben járt.

A francia és svájci nyaralók mellett itt gyűlik össze a nagy és összetartó család szerte Európából. Sok nyelven beszélnek. („Nyelvekkel foroghatsz a társaságban. Nyelvekkel otthon vagy mindenütt” – Charles hat nyelven beszélt, beleértve a görögöt, latint, oroszt és jiddist. Ez utóbbit nem volt szabad használni.)

A Rothschild-Ephussi ág rózsaszín nyaralója Cap Ferratban, ma múzeum. (forrás: villa-ephrussi.com)

A könyvből plasztikus képet kapunk arról, hogyan is élt a „nemzetközi nagytőke” a Belle Époque Párizsban és a szecessziós Bécsben. És részletgazdagon kirajzolódik az antiszemitizmus  fejlődéstörténete a Dreyfus-pertől a nácik térnyeréséig, árnyalatai a „békebeli” szalonantiszemitizmustól a szélsőjobboldali politikai propagandáig.

Viktor felesége, Emmy Marie Antoinette-nek öltözve egy jelmezbálon. A szép Emmynek legnagyobb tehetsége a meséléshez és az öltözködéshez volt. Az ő öltözőszobájában talál új otthonra a necukés vitrin. Az egzotikus műtárgyakból csecsebecsék lesznek, amikkel gyerekek játszanak.

Edmund de Waal érzékeny megfigyelő, megcsillanó elegáns humorral és visszafogott szenvedéllyel. Mániákus konoksággal akarja egészen pontosan tudni, hogyan „éltek” a tárgyak, hogyan viszonyultak egymáshoz, és mindez mit mond el a tulajdonosaikról és a korról. Gondosan rekonstruálja felmenői élet- és gondolkodásmódját, mentalitását, napjaik ritmusát. Az atmoszférát, a színeket, illatokat, fényeket. Semmit nem bíz a véletlenre, felkeresi a történet szinte valamennyi helyszínét. Ahhoz, hogy megnézhesse dédapja szétszóródott műgyűjteményét és könyveit, a nagy londoni, párizsi nemzeti múzeumokban és könyvtárakban kell kutakodnia. Kapualjakból leselkedik családja egykor volt palotáival átellenben, elképzeli, amint ükapja kilép a kapun, kiszámolja, mennyi ideig tartott az útja a Jockey Klubba. Hónapokat tölt könyvtárazással, mázsás fóliókat lapozgat, elolvas és kijegyzetel mindent. Ahhoz, hogy Joseph Roth-tól idézzen egy bekezdést, elolvassa mind a 17 könyvét. És a teljes antiszemita sajtót, végkimerülésig.

Elisabeth Ephrussi, a szerző nagyanyja. 1924-ben ő az első nő, aki a bécsi egyetemen jogi és közgazdasági diplomát szerez. Szenvedélye a költészet, kedvence Rilke, akivel haláláig levelezik. Ezek a levelek is megvannak még. A háború után heroikus és eredménytelen küzdelmet folytat az elrabolt családi vagyon visszaszerzéséért.

Végigköveti, hogyan lesz a kezdetben kinevetett és megvetett szélsőjobboldali propagandából először megengedett közbeszéd, aztán kötelező norma. És ennek következtében hogyan foszlik a semmibe a pénz, a vagyon, aztán a hozzájuk tartozó kultúra és életforma, majd maguk az emberek. Hátborzongató ezt így folyamatában látni. Az első világháború után, mint legyőzött ország polgára, Viktor Ephrussi elveszti a londoni és párizsi bankfiókokat és vagyona jelentős részét, beleértve az elértéktelenedett hadikötvényeket, amelyeket lelkes és újsütetű hazafiként nagy mennyiségben vásárolt (az Ephrussik az első világháború kezdetéig orosz állampolgárok voltak). Az oroszországi részvényeket, birtokokat, olajmezőket elviszi a forradalom: „Itt nem egy látványos összeg lett oda, hanem több vagyon.” A bécsi bankba német befektetőt kell bevonni. Csak az marad, ami a házban van. De az sem sokáig, mert jön az Anschluss (aminek vérfagyasztóan érzékletes leírása csak Stefan Zweig: A tegnap világához hasonlítható) és a Gestapo. A csőcselék rögtönzött fosztogatását törvényre emelt, szisztematikus rablás követi. Lelkes és precíz könyvtárosok, múzeumi szakemberek segítségével felértékelnek, ládákba csomagolnak és visznek mindent, ami értékes. A bankot törlik a cégjegyzékből, a palotát „árjásítják”. Az egyetlen, ami megmarad, a necukegyűjtemény. Emmy komornája, Anna, aki 14 éves kora óta szolgálja a családot (keresztény létére, a nácik meg is róják érte) egyenként kicsempészi őket a köténye zsebében. 264 darab necuke nagyon sok, komoly eltökéltség és bátorság kell, hogy miközben a Gestapo a többi műtárgyat lajstromozza és csomagolja, mindezt véghez vigye. Sokat kell fordulni. A hű komorna a szalmazsákjába rejti a szobrocskákat, hogy a háború után visszaadhassa őket a tulajdonosoknak. Ennyi marad a mesebeli vagyonból. A sors jellemző fintora, hogy Annának még a vezetéknevét sem tudjuk. Róla nincsenek feljegyzések a levéltárakban.

 
Iggie divattervező, később kereskedő lett Amerikában, majd a háború után Japánban. Unokatestvéreivel együtt részt vett a normandiai partraszállásban. A képen élettársával, Jiroval 1954-ben, a Japán-tengeren.

A necukék Viktor egyik fiával, Iggie-vel 1947-ben visszatérnek Tokióba, a szerző 1994-ben tőle örökli meg őket. Ma az ő gyerekei játszanak velük Angliában. Nagy szerencse, hogy papírra vetette a történetüket, okulásunkra, mint üzenetet a palackban. Sok minden, amiről ír, nyomtalanul eltűnt, sok minden riasztóan ismerős. A történet éppoly kerek, magába forduló és kemény, mint egy necuke. Igazi bravúrdarab, érdemes elolvasni.

A borostyánszemű nyúl – Az elrejtett örökség
Fordította: Sóvágó Katalin. Gabó kiadó, 2010

További képeket Edmund de Waal honapján lehet nézegetni. A cikk illusztrációi, ahol másképp nem jeleztük, innen származnak.

Löwensohn Enikő

• Publikálva: 2015.12.05. 00:36 • Címke: könyvajánló