Hashtagekkel a múzeumban

Hogyan született meg a hashtagek napja?

A Culture Themes öt éve kezdődött. Az Egyesült Királyságban épp elkezdődött a megvonások időszaka kulturális területen, de látogatóként nem akartam olyan múzeumba járni, ahol szomorú, depressziós emberekkel találkozom. A Culture Themes azon gondolkozik, hogy hogy miképpen lehetnek a múzeumok jobb hangulatúak: ezért mindig hangsúlyozom is írásaimban, „legyél mindig jókedvű, ha negatív vagy, akkor inkább ne legyél online”. Utána elkezdtük a #WhyILoveMuseums-hashtag alkalmazását és az egyre trendibbé vált. Az emberek elkezdték várni a következő hashtaget, ezért elhatároztuk, hogy havi egyszer „közreadunk” egy újat: volt olyan, amely inkább színházra, könyvtárra vagy csak múzeumra/ban volt használható. Így többen is könnyedén bekapcsolódhatnak. Általában nem szoktam semmilyen körítést hozzárendelni a meghirdetéshez, hanem három héttel előtte meghirdetjük. Sokszor akár múzeumok is írnak nekünk. Sokszor jön olyan megkeresés is, hogy „a családunkkal megyünk nyaralni, szeretnénk majd képeket megosztani és mi lesz akkor majd a napi hashtag?”. Ezért is vagyok mindig elérhető e-mailen, az emberek bártan írhatnak nekem, annak ellenére, hogy én is elég sokat utazom.

Lehet a hashtageket egy újfajat eseményapropóként is nevezni?

Inkább olyasmi, amit a közönség szívesen használ, ezért bölcsebben kéne nekünk is használni. A múzeumok egyre jobbak abban, hogy a kiállításaikhoz hashtaget rendeljenek és ha az emberek már ott vannak és látják, hogy ez használható, akkor arra gondolnak, „de jó!, ezt én is megoszthatom!” vagy bármi mást is kezdehetek vele: ez már szinte automatikus társasági szokássá vált. Ha egy múzeum kitesz egy plakátot egy hashtaggel, akkor az azt jelenti, hogy a látogatók is megoszhatnak dolgokat – erre pedig a múzeum dolgozói is felkészülnek, úgy a marketing mint többi osztályon is.

Mar Dixon előadást tart (forrás: Mikhail Yakovenko Twitter-oldala)

Mielőtt Európába jöttem, tanár voltam, majd hálózatüzemeltető. Mindig érdekeltek a digitális technológiák, számítástechnikát tanultam. Mindig volt blogom, és amikor a közösségi platformok elterjedtek, egy újabb út nyílt meg számomra az információmegosztásra. Ez akkor vált igazán erőssé bennem, mikor az Egyesült Királyságba költöztem és a kislányommal múzeumokba kezdtünk járni: több múzeum ingyenes, de unalmas volt. Elkezdtem velük tárgyalni arról, hogy milyen jó lenne, ha például valahova letehetnénk a babakocsit, vagy esetleg más is tehetnénk még. Amikor a kislányom nagyobb lett, akkor elkezdtem azon gondolkozni, hogy miért nincsenek a tinédzserek számára programok a múzeumban.

Milyen most futó, sikeres tinédzsereket célzó múzeumi projekteket lenne érdemes megemlíteni?

Például a TeenInMuseums.com. Amikor a lányom 11 éves lett, rájöttem, hogy az ő korosztálya kimaradt a múzeumi célközönségből, hiszen 8-9 éves korig sokat foglalkoztatják a gyerekeket, majd legközelebb egyetemista korukban szólítják meg őket. A Teens in Museum ötlet az volt, hogy egy Twitter-profilt és weboldalt hozzanak létre és ott a fiatalok bármit megoszthatnak. Én pedig megosztom ezeket az inspiráló tartalmakat. Dániában például van egy múzeum, amelyet két évre bezártak, viszont közben folyamatosan foglalkoztatták a fiatalokat. Egy olyan kampányt kezdeményeztek, amely a gyémántra fókuszált: a gyerekek boltokba mentek és különböző gyémánt alakzatokat kerestek az élelmiszertől a fogkrémig.

Mi is tulajdonképpen a CultureThemes?
Ez egy tematikus weboldal, amelyet az #AskAcurator, #LoveTheatreDay mellett szerkesztek (és ott van még a saját profilom is @mardixon (http://www.mardixon.com/). Később  létrehoztam a TeenInMuseumot is.

Ilyen mikroblog formátumok segítségével dolgozol?

Nem adok hozzá semmilyen tartalmat, mivel nem múzeumban dolgozom, ezért nem is lehet tartalmam. De sokszor a múzeumoknak nincs platformjuk, ahol megosszák tartalmukat, vagy esetleg csak a weboldalukon osztják meg, de igazából nem sokan látogatnak weboldalakat, ez csak egy másodlagos hírközlési eszköz – és itt jövök én.

Hogyan látja a múzeumok jövőjét?

Azt hiszem, ha nem változtatnak az attitűdjökön, nem élhetik meg a 2020-at. Olyan társadalomban élünk, amelyben gyorsan elunjuk magunkat, mivel minden kéznyújtásnyira van, jobban mondva egy érintésre. Szóval el kell kezdenünk reflektálni. Egyes múzeumok még mindig elég sznobok és nem keresnek új utakat, hogy a közönségüket elérjék, vagy akár azt is mondják, hogy „nem akarunk téged a múzeumunkban”. Erre az az én válaszom, hogy vigyázat, hiszen akinek ezt mondod, lehet, hogy a következő két-három generációhoz a kapocs. Az az illető egyszer anya és nagymama lesz, és nem érdekli, hogy családját múzeumba vigye.

A viselkedésünk megváltozott az okostelefonok megjelenése óta, és nem tudom, hogy mennyire tudatosították ezt a múzeumok, hiszen sokszor csúfolják az embereket, hogy inkább a telefonjukat nézik a kitett művészeti alkotások helyett. De mi van akkor, ha épp valamire rákerestek, további információt szeretnének? Így élünk, a telefonon van a napirendünk, a családunk stb. Szóval ha a telefonunkat akarjuk használni a múzeumban, akkor a múzeumnak azt támogatnia kell, és nem csak egy-egy app megalkotásával. Attól félek, hogy komolyabb problémák is lesznek, ha nem kezdjük el a trendeket figyelni. Túl akarunk élni, de nem tudjuk, hogyan. Valamit másképp kell csinálnunk. Nézzük meg a minket körülvevő közösséget, gondolkozzunk el arról, hogy mit adhatunk nekik és mit a lehetséges külföldi látogatóinknak: ezért például menjünk fel a Twitterre és készítsünk magunknak egy profilt.

Igaz, de a Twitter még nem annyira népszerű Magyarországon, mint a Facebook vagy az Instagram.

Ugyanez a helyzet Brazíliával és Oroszországgal. De rengeteg külföldi utazik és folyamatosan twittel. Szóval igazából kontraproduktív, hogy ne legyünk fenn.

Ugyanilyen érdekes volt a berlini 2015-ös We Are Museums konferencián a Versailles-i kastély marketingesének történetét hallgatni, aki arról mesélt, hogy hogyan léptek be a kínai piacra.

Alkalmaztak is egy kínaiul beszélő munkatársat. Rájöttek, hogy rengetegen érkeznek Kínából és ezért nekik is jelen kell lenniük az ő platformaikon. Nem hiszem, hogy ezt sok múzeum megtenné. Később lehet, már túl késő lesz, hogy a múzeumok felismerjék a közösségi média igazi fontosságát. Ez nem kerül pénzbe, időnként kell bele fektetni, de inkább odafigyelést igényel. De a múzeumok sokszor azt gondolják, hogy „ez nem nekünk való”, „nem illik a mi gyűjteményünkhöz”, pedig ez tulajdonképpen mindenkié. A múzeum dolgozói sokszor elfelejtenek beszélgetni a közönségükkel. Például megkérdezték valaha a közönségüket, hogy a címkéket vajon a látogató szülői is el tudnák olvasni? Nem? Igaz, én sem tudom. Ez azért is van, mert más nyelvet beszélnek, nem értik meg a látogatóik nyelvét. Olyan nyelvezetet használnak, ami miatt a közönség butának érzi magát. Mi viszont több érzelmet és nem csak tényeket és számokat szeretnénk mutatni.

Mi volt a legviccesebb kérdés, amely az #AskACurator-on keresztül érkezett?

Általában olyan kérdések vannak, hogy „hogyan lettél kurátor?”, „hogyan csinálod ezt vagy azt?” de volt már olyan is „mi történik, mikor este leoltják a villanyt a múzeumban”, a Museum at Night című film folyamányaképpen. A kérdések csodálatosak. Egy amerikai iskola minden évben részt vesz az #AskACurator-napon és több ország múzeumaiak tesznek fel kérdéseket. A tanárok pedig dokumentálják és megosztják ezeket. Volt néhány iskola, ahol leállt a tanítás erre a napra, hogy részt vegyen az #AskACurator-on. Amikor pedig a felnőtt közönség észreveszi, hogy gyerekek is vannak a Twitteren, akkor visszavesznek egy kicsit a szarkasztikus, sikamlós stílusból. És ez egy nagyon klassz dolog: itt is van egy közösség, amelynek a tagjait nem ismerjük személyesen, de akik felelősséget vállalnak a kisebbek iránt.

Ez nagyon érdekes volna Magyarországon is!

#AskACurator nap mindenkié. És mindenki saját anyanyelvét használja: például az oroszok is. Mi angolul beszélők pedig legfeljebb lefordítjuk. A múzeumok nem kapnak speciális kérdéseket, hanem felmennek a az #AskACurator falára és kiválasztják a számukra érdekes kérdéseket és arra válaszolnak. Mivel nem lehet tudni, hogy ki kérdezett, ezért akár az is lehet, hogy valaki egy nap csak azért jön el a múzeumunkba, mert akkor épp válaszoltunk a kérdésére.

Mi a helyzet a #LoveTheatreDay-jel?

Ez 2014-ben kezdődött. Szeptember mindig az #AskACuratoré, és a Guardian is cikket készített róla, amit végül nem hoztak le. Megkérdeztem, hogy miért nem, és azt válaszolták, hogy épp több forrásmegvonás is érinti a színházakat, ezért nem tudnak egyszerre arról is írni, hogy milyen jól megy a múzeumoknak. Ezzel egyetértettem és akkor jutott eszembe a #LoveTheatreDay. Matt Caines, a Guardian egyik újságírójának is tetszett, ezért megkerestem pár barátom a Twitter UK-nél is, akik segítettek ebben. Igazából ezt csak Angliában akartuk futtatni. Kitaláltunk három alhashtaget: 1. #backstage, 2. #askatheatre 3. #showtime, így ezt bármilyen színház tudta használni, akkor is ha éppen be volt zárva, vagy ha este épp pantomim előadásuk van.

(Forrás: Theatre Plymouth Twitter-oldala)

Ezután megkértük a színházakat, hogy iratkozzanak fel. Pár száz színház azonnal jelentkezett, később még többen felvették velünk a kapcsolatot, így lassan világméretűvé válik. Van egy jelentkezési lapunk a CultureThemes-en, ahol többet is lehet erről olvasni. A közönség pedig részt vesz benne. Szeretném hangsúlyozni, hogy az amatőr drámacsoportok is csatlakoztak, ez pedig azért fontos, mert nekik van igazi ráhatásuk a saját közösségükben. Ők nem a pénzcsinálásra koncentrálnak, hanem a színjátszás a szenvedélyük.

Hogyan vált híressé a #LoveTheatreDay? Vagy csak egyszerűen nyilvánosságra hoztátok a Twitteren és a Culture Themesen?

A Guardian és a Twitter Uk is támogatta kezdeményezésünket. A Culture Themesről szóló újságcikkek viszont soha nem fizetett PR-cikkek. Amint például a beszédemben említettem a  #MuseumSocks kapcsán: nem kértem arra, hogy mutassák meg a zoknikat, de megtették és elárasztották a Twittert. De a múzeumok és a kurátorok is biztatták a felhasználókat. Ami a legjobb az egészbe, hogy a látogatók észrevették, hogy a múzeumok pártolják a hashtagek használatát, és örülnek neki. Tudják, hogy nem kell több diplomájuk legyen ahhoz, hogy múzeumba menjenek, és akár a zoknijukat is mutogathatják vagy készítsenek #MuseumSelfie-t. Igazából arról van szó, hogy a közönség vezesse a párbeszédet, a múzeumok pedig próbálják meghallgatni a felhasználókat. Amikor a közönség bejön, és látja, hogy min dolgozunk, látják a múzeumok is, hogy miképpen reagál a közönség. Utána már tudjuk, mit kezdhetünk velük.

Az interjút készítette: Bakk Ágnes

• Publikálva: 2016.01.29. 11:21 • Címke: játékos múzeum, interjú