​Szabadszájú Nobel-díjas író, Rolls Royce-szal

Száz éve, 1916. május 11-én született José Cela Nobel-díjas spanyol író, költő. A csípős humorú, olykor talán túlzottan is szabad szájú, az emberi ostobaságot ironikus megjegyzéseivel ostorozó író sokszor került a támadások kereszttüzébe, így az 1989-ben neki ítélt irodalmi Nobel-díjat sem fogadta egyöntetű lelkesedés.

A Santiago de Compostelához közeli Iria Flavia nevű településen született, spanyol apa és angol anya gyermekeként. Négyéves koráig Londonban élt családjával, hazatérésük után Madridban telepedtek le. Tanulmányait egyházi iskolában végezte, az érettségit követően a madridi egyetem bölcsészkarán, később a jogi karon tanult. Egyetemi évei alatt a Nobel-díjas chilei költőnő, Gabriela Mistral és Pablo Neruda köréhez tartozott, különböző argentin lapokban Neruda és Rafael Alberti hatását mutató szürrealista versekkel jelentkezett. A polgárháború kitörésekor a falangisták oldalára állt, Franco afrikai légiójának tisztjeként harcolt a köztársaságiak ellen. Két ízben meg is sebesült, másodszorra olyan súlyosan, hogy leszerelték. A háború eseményei, a fronton szerzett élményei fokozatosan eltávolították a jobboldaltól, egyre inkább kiábrándult a Franco-rezsimből, csalódottságának írásaiban is hangot adott. A polgárháború után folytatta jogi tanulmányait, közben filozófiai stúdiumokat is végzett. 1943-ban lediplomázott, nem sokkal később megnősült, és 1946-ban fia született. Még egyetemista volt, amikor megjelent első regénye, a Pascal Duarte családja, amely világszerte óriási sikert aratott, de Spanyolországban botránykőnek számított. A mű a tremendismo, a groteszk rémregények stílusának egyik legjellegzetesebb képviselője, egy siralomházban ülő rabló- és anyagyilkos rab, Pascal Duarte monológja, amelyet egy pap és egy csendőr kommentárja zár le. Duarte, az elképzelhetetlenül nyomorúságos körülmények között tengődő, analfabéta paraszt az időben előre-hátra haladva elmagyarázza szinte állatias cselekedeteinek okait, s közben nyilvánvalóvá válik az olvasó számára, hogy a véreskezű gyilkos maga is áldozat, a társadalmi környezet, a háború okozta felbomlás, a nincstelenség, a kilátástalanság áldozata.

   
1951-es regénye, a szintén nagy sikert aratott Méhkas a háború sújtotta Madrid életének három napjáról, a züllésről, a nyomorról, a társadalmi válságról rajzolt érzékletes képet a John Dos Passos-féle montázstechnikával, több mint 300 szereplő felvonultatásával. Az objectivismo, az úgynevezett dokumentarista realizmus jegyében fogant regényből 1982-ben film is készült a spanyol Mario Camus rendezésében, Victoria Abril főszereplésével. 1955-ben elhagyta Madridot, Palma de Mallorcán telepedett le. Egy évvel később megalapította a Papalas de Son Armadans elnevezésű irodalmi folyóiratot, amely 1979-es megszűnéséig az egyik legszínvonalasabb művészeti lapnak számított. Ettől az időtől kezdve már csak az írásból és csak az írásnak élt, de emellett legendás Rolls Royce márkájú autójával bekalandozta szinte egész Európát és Amerikát, úti élményeiből élvezetes, lebilincselő stílusú könyvek születtek.

   
Nagyobb prózai munkái közül kedvezően fogadták a Szélmalom című kisregényét, a kesernyés hangú San Camilo, 1936 és a szintén a polgárháborús időket idéző Mazurca para dos muertos (Mazurka két halottra) című regényét, ez utóbbiért spanyol nemzeti irodalmi díjat is kapott. 1968 és 1972 között készítette el a többkötetes Diccionario secreto (Titkos szótár) című munkáját, amelyben a spanyol nyelv jól ismert és használt, de nyomdafestéket nem tűrő szavait gyűjtötte össze, majd a szexualitás és az obszcenitás témáját folytatva 1982-86-ban elkészült az Enciclopedia del erotismo (Az erotika enciklopédiája) című munkája is. 1957-ben a Spanyol Akadémia tagjává választották, s akadémikusként a spanyol nyelven alkotó művészek fáradhatatlan támogatója, irodalmi díjakat odaítélő bizottságok tagja volt, ugyanakkor a spanyol nyelvű irodalom egyik legellentmondásosabb alakjának tartották. A csípős humorú, olykor talán túlzottan is szabad szájú, az emberi ostobaságot ironikus megjegyzéseivel ostorozó, homofób kirohanásairól elhíresült író sokszor került a támadások kereszttüzébe, így az 1989-ben neki ítélt irodalmi Nobel-díjat sem fogadta egyöntetű lelkesedés. Az írót teljes életművéért jutalmazták, „művészetének gazdag és intenzív kifejezésmódjáért, amely visszafogott részvéttel ábrázolja az emberi nyomorúságot”.

forrás: Wikipedia
   
Írói hírnevének nem tett jót, hogy plágiummal vádolták meg: egy írónő azt állította, hogy Cela nagy sikerű, Planeta-díjjal is kitüntetett Szent András-keresztje című regénye tulajdonképpen az ő műve. Cela tömören, bár nyomdafestéket nem tűrő módon válaszolt a vádakra. 1995-ben, hosszas huzavona és nem kevés sértődés után, végre megkapta a legrangosabb spanyol irodalmi elismerést, a Cervantes-díjat is, amelyet saját állítása szerint már régen megérdemelt volna. A polgárháború utáni spanyol próza mestere 2002. január 17-én hunyt el egy madridi klinikán, ahol szívpanaszokkal kezelték. Terjedelmes életművet, több mint 40 regényt, számtalan esszét, filológiai tanulmányt, irodalmi szociográfiát, verseskötetet hagyott maga után. Művei közül kiemelkedik a Pascal Duarte, a Don Quijote után a második legtöbb nyelvre lefordított spanyol regény.

MTI

• Publikálva: 2016.05.11. 13:10 • Címke: évforduló