​Olimpiai aranyérmeink történetéből

Közeleg az olimpia! Kedvcsinálóként tekintsük át, kik nyerték az 1., az 50., a 100. és a 150. aranyérmünket: diadalok jeges vízben, comblövés után, ifjú titánként vagy kétgyermekes anyukaként.

A július 27-i megnyitóval kezdetét veszi Londonban a XXX. újkori olimpia. Ma már ez jóval több, mint sportesemény: üzleti vállalkozás, emberek millióit a készülékek elé szögező giga-tévéközvetítés. Hogy a londoni szervezők anyagi számításai bejönnek-e, az a magyar szurkolókat teljesen hidegen hagyja. Az viszont, hogy milyen színvonalú lesz a közvetítés, már sokakat érdekel. Sajnos az úszást leszámítva olyan sportágakban vagyunk érdekeltek, amelyek kevésbé hozzák lázba a világ többi részét, így figyelnünk kell majd, hogy elcsípjünk egy-egy kajakos előfutamot, vagy például az öttusa lovas számát.

A Magyar Olimpiai Bizottság 158 sportolót nevezett az idei játékokra, tőlük várjuk, hogy folytassák elődeik dicső szereplését az olimpián. Vajon a pekingi kudarc (3 arany, 5 ezüst és 2 bronz) után ismét megszerezzük-e a „szokásos” 6-8 aranyérmet, vagy a magyar sport – ahogy sokan állítják – pont Pekingben került az őt megillető helyre, s idén sem számíthatunk fényesebb eredményekre? S bár inkább az utóbbi megállapítással értenénk egyet, azért nagyon csalódottak lennénk, ha a Berki Krisztián, Sike József, Pars Krisztián, Vajda Attila, Gyurta Dani, Hosszú Katinka, Marosi Ádám, a pólócsapat vagy a női kajakosok társaságától nem futná háromnál több győzelemre. De hát nem tudhatjuk, mit hoz a jövő, a múltat viszont ismerjük.

Az eddigi olimpiákon (26-ot tartottak meg, mivel három elmaradt a világháborúk miatt, mi 24-en vettünk részt) sportolóink 160 arany-, 144 ezüst- és 164 bronzérmet nyertek. Ebben benne vannak a téli érmek is, de ez mindössze 2 ezüst és 4 bronz, az összes többi a nyári játékokon született. A fent említett okoknál fogva idén nincs esélyünk jubilálni se az aranyak, se az összes dobogós helyek kapcsán – utóbbiban 468-nál járunk, ami azt jelenti, hogy két jó szerepléssel négy év múlva Brazíliában meglehet az 500 – a 200. aranyéremre viszont még sokat kell várnunk. Kedvcsinálóként tekintsük át, kik nyerték az 1., az 50., a 100. és a 150. aranyérmünket!

Az első – Hajós Alfréd, 1896. április 11., Athén, 100 méteres gyorsúszás

Hajós Alfréd még klasszikus értelemben vett amatőr sportoló volt. Az olimpián a Műegyetem építészhallgatójaként vett részt, s később kiváló építész lett belőle. Ő az egyetlen magyar sportoló, aki a sportpályán és az olimpia szellemi versenyein is győzött, mivel 1924-ben úgy lett az építészeti kategóriában ezüstérmes, hogy nem adtak ki első díjat. Említettem, hogy idén 158 magyar sportoló megy Londonba, ehhez képest Athénba mindössze 7 fiatalember érkezett hazánkból, köztük Hajós volt az egyetlen úszó. Kollégáinak már korábban befejezték a versenyzést, különösebb eredmény nélkül, így a magyar tábor már csak Hajósban bízhatott. Húsz indulót vittek ki hajókkal a 11 fokos athéni tengeröbölbe, s a vízbe ugrás után a magyar fiú senkit nem látott maga körül, nagy karcsapásokkal és minimális lábmozgással úszott a cél felé. Akkoriban bármilyen úszásnemben lehetett teljesíteni a távot, a mezőny java része a mellúszást választotta. Hajós elgémberedett tagokkal kászálódott ki a vízből, s csapattársaitól tudta meg, hogy győzött. Eredményhirdetéskor elővette az otthonról hozott magyar zászlót, hiszen ilyen az athéni szervezőknek nem volt, és azt húzták fel az árbocra. A zenekar azonban az osztrák császári himnuszt kezdte el játszani, amit a magyar küldöttség leállíttatott, és maguk harsogták el boldogan Erkel dallamát. Hajós Alfréd – ha már ott volt – még aznap megnyerte az 1200 méteres távot is.

Az ötvenedik – Szilvásy Miklós, 1952. július 27., Helsinki, kötöttfogású birkózás, váltósúly

Szilvásy Miklós birkózó csodagyerekként indult, ötszörös ifjúsági bajnok volt, de két évvel az 1948-as londoni olimpia előtt egy véletlen baleset során meglőtték a bal lábát. Hivatásos rendőrrel előfordul néha ilyesmi, de az orvosok nem ígértek neki további sportkarriert. Óriási akaraterővel azonban visszatért a szőnyegre, és sikerült is beverekednie magát az olimpiai döntőbe. A svéd Andersson ellen nem volt esélye: a szőke fiú végigűzte, hajtotta Szilvásyt a küzdőtéren, a magyar még megfogni sem tudta. Nagy pontkülönbségű vereség lett a vége. Ha a comblövés nem kedvetlenítette el, egy olimpiai vereség sem tudta eltántorítani Szilvásyt céljától, ismét belevágott a felkészülésbe, hogy Helsinkiben vívja ki a győzelmet. Mit ad isten, miután gyönyörű technikával végigverte a mezőnyt, a döntőben ismét a svéd „gőzmozdony” állt vele szemben, tehát megismétlődött a négy évvel korábbi finálé. Csak éppen fordított előjellel. A magyar birkózó taktikusan lemondott technikai repertoárja csillogtatásáról, és saját fegyverével verte meg Anderssont. Ment előre megállás nélkül, tolta ki a szőnyegről a meglepett svédet, akit a 14. percben le is tudott vinni a talajra, épp csak két vállra nem sikerült fektetnie. Győzelme azonban nem volt kérdéses, Szilvásy Miklós is hozzátette a magáét eddigi legsikeresebb olimpiánk aranykollekciójához.

A századik – Hegedűs Csaba, 1972. szeptember 10., München, kötöttfogású birkózás, 82 kg

Hegedűs Csaba ifjú titánként, de teljesen ismeretlenül érkezett az olimpiát megelőző, szófiai világbajnokságra. Tulajdonképpen csak tanulni vitték ki, mérkőzéseit is délelőttre tették, hogy az igazi nagyok szerepelhessenek főműsoridőben. Ehhez képest hat tusgyőzelemmel és egy leléptetéssel lett világbajnok, kiérdemelve a „Mister Tus” becenevet. Münchenbe már esélyesként érkezett, és sokkal nehezebb dolga volt, mivel ellenfelei már készültek belőle, nem támadtak meggondolatlanul, mint egy évvel korábban. Rögtön elsőre a kétszeres világbajnok szovjet Nazarenko ellen kellett kiállnia, aki ellen óriási taktikai csatában 5:4-re győzött. Később a bolgár Dimitrov – aki korábban már kétszer is verte a magyar fiút – már 3:0-ra vezetett ellene, s kezdte elhinni, hogy győzhet, beállt védekezni. Hegedűs nem adta fel, ment előre folyamatosan, és felőrölte ellenfele erejét. Végül 8:5-re ő győzött. A döntőben minimális különbséggel sikerült csak jugoszláv ellenfele fölé kerekednie, de a lényeg, hogy olimpiai bajnok lett. A boldog bajnok az eredményhirdetés után csak annyit mondott: „Tavaly csak birkóznom kellett a világbajnokságon, ezúttal már taktikáznom is. Mit meg nem tanul az ember!” Bizony, mit meg nem tanul. Például időben megtalálni a fékpedált. Bő fél évvel később autójával beleszaladt egy teherautóba, s hajszálon múlott az élete. Az orvosoknak sikerült megmenteni – nem úgy, mint három évvel korábban a szintén olimpiai bajnok birkózó Kozma Istvánt –, s még a birkózószőnyegre is vissza tudott térni. Európa-bajnokságot nyert, VB-helyezett lett, de az 1976-os olimpián már nem ért el eredményt. Szövetségi kapitányként azonban annál többet: vezetése alatt érte meg birkózósportunk újabb aranykorát.

A százötvenedik – Nagy Tímea, 2004. augusztus 15., Athén, női párbajtőr egyéni

Összes sportágunk közül messze a vívás hozta a legtöbb aranyérmet az olimpiák történetében. Nem sokon múlott, hogy egy másik vívó, Nemcsik Zsolt szerezze meg 150. aranyérmünket, mivel egy nappal Nagy Tímea győzelme előtt a karddöntőben csak bírói „tévedés” fosztotta meg az aranyéremtől. Nagy Tímea viszont címvédőként megállíthatatlan volt. Ő volt az  első nő az athéni „dicsőségtáblánkon”. Sydneybe utazva egy szem kislányát hagyta otthon, és nyerte meg a mindössze másodszor megrendezett versenyszámot, Athénbe viszont már kétgyerekes anyaként utazott. Nem sokan bíztak benne, hiszen a szülés miatti kihagyás mellett egy sérülés is hátráltatta felkészülését, és hát két kislány nevelése is elszívja az ember energiáit. Nagy Tímea nem hallgatott a vészmadarakra, ahogy első vívóedzőjére sem, aki kerek perec eltanácsolta a szerinte suta mozgású kislányt a sporttól. Egyedül pszichológusa, Vura Márta jósolt neki sikert, aki az olimpia előtti teszt alapján azt állította, hogy fejben ő a csapat leginkább felkészült versenyzője. Neki lett igaza. Egy vívóverseny legalább annyira fejben dől el, mint fizikailag. Nagy Tímea nem csinált titkot belőle, hogy neki a családja ad erőt a versenyeken; fogalmazhatunk úgy is, hogy bármennyire fontos is egy-egy eredmény a számára, nyugodtan állhatott oda az asszókhoz, hiszen ha kikap, akkor sincs baj, gyerekei, férje ugyanúgy várják otthon, mint bajnokként. Biztos, hogy a családja adott erőt, hogy a fárasztó nap végén teljes nyugalomban álljon ki a döntőben korábbi olimpiai bajnok francia ellenfelével, akit magabiztosan, 15:10-re sikerült is legyűrnie. Nagy Tímea sikere sajnos az utolsó említhető mozzanat a magyar vívósport történetében. Londonba már mindössze négy vívónk jutott ki, és igen szép eredmény lenne, ha csak egyikük is felállhatna a dobogóra.

Várjuk tehát a folytatást. Rögtön az olimpiai megnyitót követő első napon, július 28-án szurkolhatunk reményeink szerint Cseh Lacinak és Hosszú Katinkának a férfi és a női 400 méteres vegyes úszás döntőjében.  

Peregi Tamás

• Publikálva: 2012.07.22. 07:00 • Címke: sport, dokumentumfilm, filmhíradók