​Aki sosem hagyta el az Édenkertet

135 éve született P.G. Wodehouse

Sir Pelham Grenville Wodehouse (A „Pelham” szó kiejtéséből képzett becenevén „Plum”, azaz „Szilva”) 1881. október 15-én született Guildfordban, Angliában. 1900-ban munkába állt a Hong Kong and Shanghai Bankban. A hivatali munkát 1903-ig bírta, attól fogva egész életét az írásnak szentelte.

1910-ben jelent meg első komolyabb könyvsikere, a valós tapasztalataira épülő Psmith a pénzvilágban. 1915 megint csak fontos év volt számára, a New York-i Saturday Evening Post is közölni kezdte írásait, az Atlanti óceán mindkét partján elismert alkotóvá vált. Ezután egyre több munka szólította az Egyesült Államokba. P.G. Wodehouse élete során közel száz regényt és majdnem háromszáz novellát írt. Emellett a színház világában is otthonosan mozgott. Ő dolgozta át zenés színdarabbá Molnár Ferenc Játék a kastélyban című művét, The Play is the Thing címmel, 1926. november 3-án mutatták be New Yorkban, a szerző fordítása alapján. Rendezőként és dalszerzőként olyan legendás művészekkel dolgozott együtt, mint George Gershwin vagy Cole Porter. Munkásságának elismeréseként 1975. január elsején II. Erzsébet királynő a Knight Commander of the British Empire címmel tűntette ki, a Brit Birodalmi (Lovag) Rend tagja lett. Életének 94. évében, 1975. február 14-én halt meg egy Long Island-i kórházban, miközben éppen egy újabb történeten dolgozott. Ezen utolsó, csonka, Blandingsi napnyugta címet viselő regényét is kiadták, a befejezésre vonatkozó részletes jegyzeteivel kiegészítve (Sunset at Blandings, magyarul sajnos még nem jelent meg).

Wodehouse 24 éves korában (forrás: Wikipedia)

Életére tekintve természetesen nem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy a második világháború alatt a berlini rádióban olvasta fel néhány írását. Ez volt élete legnagyobb tévedése. A német megszállás Franciaországban érte Wodehouse-t, 49 hetet töltött civil internáló táborokban, mielőtt Berlinbe vitték. Ott összesen öt alkalommal szólalt meg a rádióban. Tettért hivatalosan soha nem ítélték el, de az angol közvélemény már a szövegek tartalmának és stílusának pontos ismerete nélkül árulónak tekintette. P.G. Wodehouse soha nem is tért már haza Angliába a háború után, feleségével együtt Amerikában telepedett le. Hazájának megbocsátását csak élete utolsó napjaiban érezhette, amikor lovaggá ütötték. Ma már, történelmi távaltból pontosan olyannak láthatjuk rádióbeszédeit, amilyenek valójában: maró gúnnyal idézik föl Wodehouse fogolytáborbeli élményeit, a sajátos wodehouse-i könnyedség mögött pontosan mutatják be a helyzetet, és korántsem vetnek jó fényt a németekre. Ha cenzúra jobban figyelt volna, megértette volna az írásokat, Wodehouse talán föl sem olvashatta volna őket. A rádióbeszédek teljes értékű irodalmi művek, amelyek túlzás nélkül P.G. Wodehouse legjobb alkotásai közé tartoznak. Rajtuk keresztül el akarta mondani az embereknek, hogy a brit civil internáltak kitartanak, és nem vesztik el a reményt a nehéz időkben. Wodehouse ott követett el ostobaságot, és igen, hatalmas hibát, hogy nem vette észre: miközben ő valóban a legnagyobb jó szándékkal csak szólni akar a közönségéhez, szavait a német és brit propagandagépezet a saját céljaira használja.

Az internálás egyik helyszíne, a belgiumi Huy-erőd (forrás: Wikipedia)

Az alábbi részletben Wodehouse leírja, miként vitték el házi őrizetből az első táborba. Látszólag csak Shakespeare-ről és egy font vajról szól, és rendkívül szórakoztató, mégis benne van P.G. Wodehouse minden félelme: „Szeretném, ha az életrajzíróim körültekintően leírnák a tényt, hogy az első dolog, ami eszembe jutott [amikor megtudtam, hogy internálnak], hogy végre itt az alkalom, hogy nekigyürkőzzek és elolvassam William Shakespeare összes művét. Ezt már sokszor meg akartam csinálni az elmúlt negyven évben, de valahogy, amint legyűrtem, mondjuk a Hamletet és a Macbethet, és arra készültem, hogy rongyosra olvassam a VI. Henrik első, második és harmadik részét, megakadt a szemem valami olyasmin, mint a Murglow-ház rejtélye, és elgyengültem. [...] Kíváncsi vagyok, a hallgatóim vajon mit pakoltak volna be a helyemben – ne feledjék, hogy egy német katona végig ott állt a hátam mögött, és ordibált, hogy schnell, vagy valami nagyon hasonlót. Gyorsan kellett gondolkodnom. Végül dohányt, ceruzát, jegyzetfüzetet, csokoládét, kekszet, egy nadrágot, egy cipőt, néhány inget és egy-két zoknit gyömöszöltem a bőröndbe. A feleségem azt akarta, hogy vigyek magammal egy font vajat is, de megküzdöttem az akaratával. A vaj előtt gyakorlatilag határtalan lehetőségek nyílnak meg, ha meleg időben egy kis bőröndbe kerül. Ha el akartam olvasni Shakespeare összes művét, jobban szerettem volna, ha vajmentes.”

P.G. Wodehouse helyzetével természetesen írótársai is foglalkoztak. A.A. Milne élesen támadta őt, George Orwell viszont megírta máig híres esszéjét P.G. Wodehouse védelmében. Orwell írása nem csak irodalomtörténetileg jelentős. Pontosan elemzi a német és a brit propaganda működését, Wodehouse világlátását és irodalmi stílusát. Megállapításai a mai napig fontos forrásként szolgálnak a P. G. Wodehouse életét kutatók számára. A háború szörnyű éveiben haragudni Wodehouse-ra megbocsátható volt – mondja George Orwell, de évek múltán is úgy bánni vele, mintha tudatos árulást követett volna el, az nem megbocsátható. Nem maradt tehát más hátra, mint Wodehouse-nak megbocsátani az ostobaságát, és újra elmerülni különleges világában.

„[Wodehouse] karakterei sohasem ízlelték meg a tiltott gyümölcsöt. Ők még mindig az Édenkertben élnek. A blandingsi kastély kertje az a kert, amelyből mi kiűzettünk. Anatole a szakács készíti az ambróziát az Olümposz csúcsain lakó halhatatlanoknak. Wodehouse világa sosem lesz áporodott levegőjű. A jövő generációit is megszabadítja majd a földi élet fogságából, amely lehet annál is rosszabb, mint amiben mi élünk. Wodehouse egy olyan világot teremtett, amelyben élhetünk, és amelyben örömet lelhetünk” – mondta egyszer Evelyn Waugh angol író és P.G. Wodehouse rajongó. És ezzel a lehető legpontosabban jellemezte P.G. Wodehouse írói világát. Írásait olyan magával ragadó ártatlanság hatja át, amelyet egyszerűen muszáj újra és újra fölfedezni, mert igazi örömet lehetünk benne.

Wodehouse egyébként egész életén át hatalmas körültekintéssel alkotott. Ehhez a pontossághoz pedig kivételes dramaturgiai és humorérzék társult, amelyek együtt minden alkalommal remekül felépített, feszes cselekményt eredményeztek. Mindemellett pedig volt még valami, ami a mai napig utolérhetetlenné teszi Wodehouse-t, ha nevettetésről van szó: a nyelv.  Határtalan leleménnyel és játszi könnyedséggel használta anyanyelvét, bravúros ügyességgel keverte a megjelenített kor szlengjét választékos kifejezésekkel és irodalmi idézetekkel. Egyik legjobb magyar fordítója, Révbíró Tamás szerint „Wodehouse a mondatszerkesztésből, sőt a központozásból is képes volt komikumot fakasztani.” Szerb Antal – aki maga is fordított Wodehouse művet – pedig a következőképpen emlékezett meg róla, miközben gondolatait a könyvtárban papírra vetette: „Wodehouse […] a nyelvi humor legcsodálatosabb virtuóza. Az angol nyelv általában véve mulatságos nyelv, tele kitűnő, plasztikus és eredeti értelmükben igen groteszk elképzeléseken alapuló szólásmondásokkal. Wodehouse a nyelvnek önmagában rejlő humorát a legmagasabb fokig tudja fejleszteni. Vannak írásai, amelyeknek minden egyes mondata egy nyelvi telitalálat. Alakjai, főképp Jeeves, az okos komornyik, és hülye gazdája, Wooster, olyan elevenek, mintha a modern Anglia Don Quijotéja és Sancho Panzája lennének.”

Wodehouse-nak nemcsak az egyes történetei aprólékosan kidolgozottak, teljes életműve feltűnő egységet mutat. Lord Emsworth a szeretetreméltóan kelekótya vidéki arisztokrata; temperamentumos skót kertésze Angus, Psmith (a „P” néma marad!) a rendíthetetlen monoklis férfiú, aki bármit elintéz – bűntény sem akadály –, Jeeves, a leírhatatlanul zseniális komornyik, és gazdája, az imádnivalóan ostoba és határtalanul jószándékú Bertie Wooster: mind-mind az Edward-kori Angliában élik kacagtató bonyodalmakban gazdag mindennapjaikat. Mindannyian többször föltűnnek Wodehouse alkotásfolyamában, keresztbe-kasul ismerik egymást, sorsuk összefonódik. A két leginkább szeretett alak kétségkívül Jeeves és Wooster. Az olvasók az 1917-ben megjelent The Man with Two Left Feet (A kétballábas ember) című kötetben találkozhattak velük először, azóta töretlenül népszerűek. Bertram Wilberforce Wooster boldogan élné a gazdag agglegények gondtalan életét, hacsak barátai és rokonai nem rángatnák bele folyton valami irdatlan nagy kalamajkába. Szerencséjére mellette van Reginald Jeeves, a páratlan gentleman’s gentleman – aki általános vélekedés szerint, azért olyan mérhetetlenül okos, mert rengeteg halat eszik – , hogy mindig megmentse őt a nagynénik haragjától és a nősüléstől. Ifjú munkaadója számára Jeeves szellemi vezető, filozófus és barát is egyben.

Wodehouse műveinek számos színpadi és filmes feldolgozása akad. Ezek közül minden bizonnyal a legsikeresebb a Majd a komornyik! (Jeeves and Wooster) című sorozat, amelyet Nagy-Britanniában 1990 és 1993 között sugározták. A Jeeves & Wooster napjainkban is tartó sikerének titka életörömöt árasztó zenéje és pompás díszletei mellett a két főszereplő fenomenális játékában rejlik. Stephen Fry (Jeeves) és Hugh Laurie (Wooster) mindketten igazi P.G. Wodehouse rajongók, az iránta való szeretet hallatszik minden szavukban, látszik minden mozdulatukban, élvezik, amit csinálnak. Végezetül csak arra bíztathatok mindenkit, hogy élvezze P.G. Wodehouse írásait, és édeni világát ne hagyja már el soha!

Harcsa Borbála – a Kihagyhatatlan blog szerzője

• Publikálva: 2016.10.17. 11:30 • Címke: évforduló