​Tündérország Budapesten

Építész, festő- és grafikusművész, művészettörténész, néprajztudós, kiadóvezető, szerkesztő és politikus volt egy személyben. 35 éve halt meg az egyik utolsó polihisztor, a "kalotaszegi ezermester", Kós Károly.

1916 decemberének vége a szokásosnál is zordabb időjárással köszöntött be Budapesten. A város lakói orkánerejű szélben és jeges esőben készültek IV. Károly és Zita királyné megkoronázására, ami az ünnepi helyszíneken jó előre megtervezett dekorációs munkálatok elvégzését is erősen nehezítette. A feszített tempóban dolgozó, kimerült díszítőbrigád a holtpontra jutva feladta a természet erőivel folytatott kilátástalan küzdelmet, és ettől kezdve sem a beígért fizetésemelés, sem a felkínált rumostea hatására nem volt hajlandó egyetlen selyemzászlóval vagy gyöngybokrétával sem többet rögzíteni. A csapat vezetői nagy elkeseredésükben nem tehettek mást, mint hogy a közeli vendéglőben hatalmas vacsorát rendeltek az embereknek, akik tele gyomorral és új lendülettel végül mégiscsak nekiláttak a maradék feladatoknak. Érthető hát, ha a díszben pompázó uralkodói útvonal és a rendben lezajlott főpróba megtekintése után a munkásokat napokon át irányító Kós Károlynak más vágya sem maradt, mint a Baross kávéházban elkölteni egy forró habos kávét dupla vajjal. Így, amíg másnap reggel a főváros népe a ceremónia helyszínén tolongott, ő békés magányban üldögélt kedvenc helyén, és a vágyott italt kortyolgatta.

IV. Károly koronázásának képei egy 1936-os filmhíradóban. A díszlettervező Kós Károly volt.

A polihisztor művész és értelmiségi, Kós Károly, 1883. december 16-án született Temesvárott. Édesapja a postánál dolgozott tisztviselőként, munkája pedig megkívánta, hogy soktagú családját az átlagosnál gyakrabban költöztesse. A gyermek Kós (eredeti nevén Kosch) szüleivel és testvéreivel először Nagyszebenre, majd Kolozsvárra került, ahol a református gimnáziumot is végezte. A diákévek sok szempontból nagy hatással voltak az érett felnőtt későbbi világlátására. Ekkor ismerkedett meg a számára oly fontos református vallással, egy osztálytársa szünidei meghívásának eleget téve ekkor járt először a hatalmas inspirációt és későbbi otthont jelentő Kalotaszegen, illetve ebben az időben kezdett a vizuális művészetekkel komolyabban foglalkozni. Mint visszaemlékezéseiből megtudjuk, az iskolai latin és görög nyelvórák unalmát csapta agyon azzal, hogy füzeteinek margóján Tacitus, Vergilius és Homérosz grammatikai tanulmányozásra kijelölt műveit illusztrálta. Az ominózus képek az alsóbb tagozatosok körében később nagy sikert arattak, és eladásuk nem kevés zsebpénzkiegészítést biztosított alkotójuknak.

Kolozsvárról Budapestre

Fiatalemberként került Budapestre, ahol először mérnöknek, majd hirtelen ötlettől vezérelve és az építészkarra átiratkozva építésznek tanult. Mesterei között mindenképpen említésre méltó a historikus építészet kiválósága, Schulek Frigyes, első munkaadói pedig a Batthyány-örökmécsest tervező Pogány Móric és Maróti Béla voltak. Bár Kós Károly irodalmi, grafikusi és politikusi tevékenysége is rendkívül jelentős, önmagát leginkább építészként tartotta számon, és az utókor is főleg így emlékszik rá. „...Kérem az igazi íróművészeket, ne haragudjanak reám túlságosan: be kell látniok ezek után: nem rajtam múlott, hogy közéjük keveredtem. De higgyék el nekem, örökre hálás ennék, ha sikerülne nekik engem építésznek újra visszaváltoztatniok…” – válaszolja Sztánán 1931. szeptember 27-én egy sokoldalúságát firtató kérdésre.

Kalotaszegi magyar jobbágyház-típus

Építőművészeti világa már korán kiforrott és egyéni, de nem mentes a haladó angol és finn hatásoktól. Az általa hőn szeretett népi, mindenekelőtt erdélyi építészet elemeit alkalmazza a modern terekben, sajátos és mégis ismerősen otthonos hangulatot teremtve ezzel. Elképzelése szerint a népi építészet gyökerei nem holmi ősmagyar kultúrában, sokkal inkább a középkori gótikában keresendők, amelyet – elsősorban az erdélyi helyi fejlődéstörténet sajátosságainak köszönhetően – az eredeti struktúrát és szellemiséget tisztán hordozva őriztek meg a vidéki emberek. Úgy véli, hogy a népi művészet a középkori művészet alapja, a nemzeti művészet alapját pedig éppen a népi művészet adja. Élete végéig valamiféle őserő ösztönös, tiszta forrását kereste és e tekintetben nem restellt tanulni az egyszerű emberektől sem. A magyarsághoz és a művészethez való viszonyát legjobban saját szavai írják le: „Élni kell ebben a népben, a lelkét kell ellopni, hogy bele tudjuk vinni mi is a tudatos művészetünkbe azt, ami itt tudatlanul, ösztönszerűen magyar”. Hozzá hasonlóan újszerűen gondolkodó társaival a gyakorlatba is igyekeztek átültetni forradalmi elképzeléseiket és megalapították a Fiatalok nevű csoportosulást, amely elsősorban az ekkor már idős Lechner Ödön és az általa képviselt, fülledten indázó, kissé öncélúnak tartott szecessziós irányzat ellenében fogalmazta meg magát.   

Bölények és madarak

Ha a fővárost járjuk, több helyen találkozhatunk Kós Károly jellegzetes, székely vidéket idéző épületeivel. Legfontosabb itteni építészeti munkái között szerepel az óbudai református parókia, amelyet 1908–1909 között fiatalon elhunyt alkotótársával, Zrumeczky Dezsővel közösen tervezett. A Kálvin utcában található L alakú épületet belülről mára már átépítették, így a díszterem helyett csak a külső homlokzat őrzi az eredeti elképzeléseket. Egy évvel később ismét a két alkotó együttműködésében készültek a budapesti állatkert híres pavilonjai, különböző stílusban, különböző lakók számára. A ma is látható majomház, a szarvasház, az azóta felújított bölényház mind-mind emblematikus épületei voltak a szórakoztatóközpontnak. A madárház díszes üvegablakainak elkészítésére az eredeti terveknek megfelelően majdnem 100 év után csak az elmúlt évtizedben került sor, de a torony madarakat formázó kék ragyogásának azóta is csodájára jár a nagyközönség. Kós budapesti munkái között szerepel továbbá a Wekerle-telep főterének látványterve is, amely 1912–13 folyamán épült meg.

A Wekerle-telep főtere.

A korábban már említett koronázási ceremónia nemcsak a haboskávé miatt volt emlékezetes az ekkor már elismert építész számára, hanem azért is, mert segítségével menekült meg az első világháborús besorozástól. Ezt a bravúrt különböző feladataira hivatkozva korábban és ezután még többször is sikerült megismételnie, a történelem viharaitól azonban ő és családja sem menekülhetett meg teljesen. Az 1910-es évektől kétlaki életmódot folytató, Budapest és a kalotaszegi Sztánán felépített Varjúvár között ingázó művész Erdély román megszállásának hírére azonnal elindul haza. Amikor az őt szállító vonat kocsijait Csucsánál lekapcsolják, a maradék utat a mozdonyon ülve teszi meg. A viszontagságos utazást követően éppen 1918 karácsonyának napján lép be a Varjúvárba, ahol felesége, a türei református lelkész lánya, Balázs Ida fogadja. Kós ettől kezdve elsősorban itt folytatja munkáját, előbb a Román Királyság, majd a Románia Szocialista Köztársaság égisze alatt.

Bölényház a Fővárosi Állatkertben.

Egyre kevesebb épületet tervez (főművét, a sepsiszentgyörgyi Székely Múzeumot még 1911–1912 folyamán készítette), hiszen a politikai széljárás nem igazán kedvez a magyaros elemeket felerősítő épületeknek; helyette irodalmi munkával, grafikusi tevékenységgel keresi kenyerét. 1926-ban több társával megalapítják a Helikon Íróközösséget, majd kiadják az Erdélyi Helikon című folyóiratot, amelyet hosszú éveken át ő szerkeszt. Eközben folyamatosan jelennek meg publikációi magyarországi lapokban is, cikkeit fogadja többek között a Világosság, az Utunk, a Budapesti Hírlap és a Keleti Újság. Építészeti szakíróként és szépíróként egyaránt helytáll, Az országépítő című regényéért a Baumgarten-díjat is elnyeri. Varró János Kós Károly írói portréjának vizsgálatkor szintén elsősorban vizuális írástechnikájára, plasztikus leíróerejére és építészeti pontossággal felépített kompozícióira hívja fel a figyelmet.

A sztánai Varjúvár

Időközben politikai szerepet is vállal, először az Erdélyi Néppárt, majd a Magyar Néppárt színeiben. 1946-tól két évig nemzetiségi képviselőként próbálja meg a kisebbségi jogokat a gyakorlatban is érvényesíteni. „A három rendi nemzet mellett én megláttam a románságot is. Nekünk jóban kell lennünk. Egészen fiatalon jutottam erre a konklúzióra” – írja, de a trianoni béke súlyos következményeit a lehető leghatározottabban, a magyarság érdekeinek maximális szem előtt tartásával igyekszik enyhíteni. Bár egyre ritkábban utazik Budapestre, az 1956-os forradalom mégis ott éri. A szocializmus idején szakíróként és a kolozsvári Mezőgazdasági Fősikola tanáraként működik, de 1966-ban anyaintézményének, a budapesti Műszaki Egyetemnek díszdoktori címét is elnyeri. 1977. augusztus 24-én halt meg Kolozsvárott, ahol a Házsongárdi temetőben találta meg végső nyughelyét. Az utolsó időkben nagy műgonddal írott-rajzolt levelei máig különleges és tanulságos olvasmányt jelentenek.

Az 1914-ben Sztánán rendezett farsangi mulatságon a korszak számos meghatározó figurája megjelent. A református bálra invitáló meghívókat maga Kós Károly rajzolta, aki az esemény főszervezője volt. Az itt és egész életművében képviselt tiszta és energikus világlátás olyan elementáris erővel hatott, hogy az eseményt később többen is – így például Móricz Zsigmond az Erdély-trilógiában – megörökítették. Az erdélyi Tündérország így került el Kós közvetítésével Budapestre és az ország többi vidékére, saját munkáin és az általa inspirált műveken keresztül.

Barkóczi Janka

• Publikálva: 2012.08.27. 15:10