​Kiállításra termosz kávéval és szendvicsekkel

Emlékszem, amikor megjelent a Rekviem egy hadseregért, azonnal megvettük, mert szóltak a rokonok, hogy benne van nagyapám testvére, az orvos százados, akiről a család igazából most sem tud semmi biztosat.

Csak azt, hogy nem jött vissza, mint ahogy két nagynéném férje is ott maradt. Kósza hírek jöttek az egyikről, hogy nem szenvedett sokat, amikor egy szilánk a torkába fúródott. Hát többek között ezért is mentem el a Centrális Galériába megnézni a Don – Egy tragédia utóéletei című kiállítást.  

Mert családunkban is volt bizony utóélet, az a fentiek ismeretében nem is lehet vitás. Nos, megpillantván a hatalmas méretű anyagot, legelőször az jutott eszembe, hogy aki sokat markol, az minden bizonnyal keveset fog majd. Mert vertikálisan egy legalább ötszintes tárlattal kell megbirkóznia az embernek az Arany János utcában. S mindjárt az elején látszik, hogy eme szintek közül a legfelső, id. Konok Tamás századparancsnok színes, jobbára a hétköznapokat, a rettenetes szegénységet ábrázoló helyszíni fotói önálló kiállításra érdemesek. Itt viszont nagyon magasan vannak; már csak azért is, hogy az alatta sorakozó írott anyagok legalább olvasható távolságban legyenek. Ezekből három szintet is képeztek. Felül plakátokat, leveleket, felhívásokat, vallomásokat, visszaemlékezéseket és röplapokat is láthatunk többek között. Ezt egy belülről megvilágított dobozsor követi hasonló tartalmakkal. Ez alatt, jobbára a tragédiáról szóló újságcikkek mellett ott sorakoznak Nemeskürty könyvével és az ebből készült Örkény-drámával kapcsolatos hatalmi reakciók is. Legalul pedig a cikkekből kiszedegetett címsorok zárják le a felületet. Amit még 6-8 lapostévével is felturbóztak, amelyen a MaNDÁ-ban őrzött korabeli híradós felvételek futnak. Mindemellett itt-ott még egy-egy fejhallgatót is fölakasztottak a világító dobozok alá, amelyeken a Magyar Rádió hangarchívumából származó anyagokat lehet meghallgatni. A központban pedig két elmaradhatatlan számítógépes állomás mellett Csoóri és Sára Sándor híres Krónikája megy projektorról végtelenítve.

Korabeli híradófelvétel – Nem a valóság

A fentieket figyelembe véve arra a következtetésre juthat az ember, hogy ide bizony termosz kávéval és szendvicsekkel kell érkezni, legalább egy napot rászánva a tanulásra. Mert eme hatalmas anyagból sokat tanulhat a hozzáértő is, az érdeklődő laikusnak pedig valóságos aranybánya látogatható márciusig a galériában. Böngészhetünk itt olyan röplapot, amely orosz támadás esetén passzivitásra szólítja fel a honvédet, vagy azt bizonygatja, hogy Hitler ölette meg a közkedvelt Horthy Istvánt, apja helyére pedig Albrecht főherceget szándékozik a Várba ültetni majd. Aztán találkozhatunk Jány hadseregparancsnok tizedeléses parancsával, vagy egy 1942 szeptemberében keltezett utasítással, amely a „bandák leküzdését” taglalja. Ebben figyelmeztetnek, hogy kerülendő a pozitívnak tartott ‚partizán′ kifejezés, és serkentő nagyságú jutalmat kell ígérni az arra érdemes embereknek információkért cserében. Dr. Somorjai Lajos emlékirataiból kiderül, hogy a hadműveleti területen minden tisztnek megvan a nője, ha áthelyezik, a helyére érkező átveszi a nőt is, mint egy leltári tárgyat. Somorjai a munkaszolgálatosokra utalva megjegyzi, hogy „nem azok a zsidók vannak itt, akiknek itt kéne lenniük”. És akikkel szerinte „úgy bánnak, mint az állatokkal, és akik megszenvednek így őseik minden bűnéért”.

Id. Konok Tamás felvétele, aki a haditudósító század parancsnokaként több ezer felvételt készített két Leicájával a front és a hátország hétköznapjairól.

Hogy 1943 rettenetes januárjában szenvedett ott mindenki, azt kétségkívül megállapíthatjuk a felvonultatott óriási anyagból is. Néhány, a valóság minden rétegét nem igazán kibontó, mélyen rögzült kijelentést napjainkra már árnyaltak a szakemberek. Így már nem lehet azt mondani, hogy a 210 ezres II. magyar hadsereg 120-130 ezer főre tehető harcoló állománya egyértelműen rosszul volt ellátva és felszerelve. Az sem feltétlenül jellemző, hogy az orosz előretörés pillanatok alatt kisöpörte volna a hónapokig építgetett állásaikból katonáinkat. Kiderült, az orosz hadvezetés maga is meglepődött az erős ellenálláson és a nagy veszteségeken. Mert a kontrollálatlan visszavonulás csak január 20-a körül indul, majdnem egy héttel a támadás megindulása után. A rettenetes hideg is ekkor jelentkezik tovább rontva az előrenyomuló orosz páncélos ékek miatt amúgy is nehéz helyzetet. Hogy aztán az oroszok örök szövetségese, vagy a fegyverek okozták-e a nagyobb veszteséget, arról is csak elképzelések vannak.

Ezért a múlt rendszer egyik helyre nem hozható bűne, hogy nem gyűjtött össze minden, a II. magyar hadseregre vonatkozó fellelhető adatot, információt és visszaemlékezést. Akkor talán megannyi más család mellett biztosat tudnánk az orvos századosról, vagy Lindner Sándorról és Fodor Károlyról, akiket egészen a halál pillanatáig várt vissza a két nagynéném.

Pálffy Lajos

Don – Egy tragédia utóéletei
Centrális Galéria
2013. január 12. – március 3.

• Publikálva: 2013.02.14. 12:55 • Címke: történelem