Irodalom vs. szociográfia

A riport és elbeszélés Galgóczi Erzsébet két fő műfaja volt. De ő mindig két pólus között őrlődött. 25 éve halt meg a Vidravas szerzője.

„A főiskolán az ember egy bizonyos idő után elveszíti a valóság-érzékét. Nem tud különbséget tenni lényeges és lényegtelen, probléma és álprobléma között. De falun, ahol – különösen mostanában – nagyobb viharok vannak, mint az összes paraszt-drámákban együttvéve, ahol géppisztolyig megy az osztályharc – ott igen, ott megtanulja a rapszodikus, cinikus szamár, hogy miről érdemes verset és regényt és drámát írni, és mire nem kell köpni se! – ezt tudnám ajánlani – ha nem is eredeti ötletként – minden művésznek, különösen ha fiatal.” – írta Galgóczi Erzsébet 1953 őszének egy a Csontihoz (Csontos Magdolnához) szóló levelében.

Galgóczi falun, a Győr közelében található Ménfőcsanakon nőtt fel, sokgyermekes családban. Szülei az első világháború előtt költöztek oda, ám amikor a világháború kitört, édesapját elvitték katonának. Szerencséje volt, mert hamarosan egy olyan osztaghoz került, ahol a parancsnok szeretett olvasni, ezért ő is rászokott az olvasásra. Amikor pedig hazakerült, továbbra is folytatta ezt a falun nem sokra becsült szabadidős tevékenységet. Mivel már a háború alatt többször volt otthon szabadságon, sorra születtek a gyerekei. Ebben a kultúrában a gyerek egy ideig kincs, nem szabad bántani, dolgoztatni, óvni kell mindentől, ezért sokáig anyjuknak egyedül kellett a nagy családról gondoskodni. Aztán, miután elérték a 10-12 éves kort, nekik is ki kellett venniük a részüket a paraszti munkákból: kapáltak, arattak, gyümölcsöt szedtek, ellátták az állatokat.

Szülei, Kelemen Katalin és Galgóczi József (forrás: mire.hu)

A kislányt mindez az elején nagyon megviselte, úgy emlékezik vissza, hogy szinte beletört. De aztán belejött. Az, hogy ennyien és ilyen sokat dolgoztak, meghozta az eredményét: a család viszonylag jómódú volt, mindig volt mit enni az amúgy szűkös konyhaasztalnál. Minden gyerek iskolába is járt, hamar megszerették az olvasást, valóságos verekedés volt a könyvekért, pláne, ha valaki új könyvet szerzett, dugdosnia kellett, amíg el nem olvasta, mert másképp csak utolsóként juthatott hozzá. Kalandregények, francia regények – bármit faltak válogatás nélkül. 1944-ben a ménfői csata kilencszázadik évfordulója alkalmából Ménfőre látogatott Veres Péter író, későbbi miniszter. Retorikai képessége nagy hatást tett az akkor 15 éves lányra, aki úgy érezte, hogy mindenképp  írnia kell. Először csak rímbe faragta költeményeit, majd felfedezte a metrikát is. Nagyon jól tanult, ezért szülei megengedték neki, hogy a budapesti bölcsészkarra felvételizzen. Ösztöndíjat is kapott, de már az első hónapban érezte, hogy az egyetemen nincs meg az a szabadság, amelyben ő alkotóként is kiteljesedhet.

Fiatalkorában (forrás: mire.hu)

Szívesen járt volna inkább a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, de tudta, hogy édesanyja a színház szóhoz nem viszonyul pozitívan. Ezért úgy döntött, hogy inkább hazamegy. Összecsomagolt, színházbérletét barátnőjének adta, otthon pedig azt hazudta, hogy elvesztette az ösztöndíját, ezért inkább Győrben keres munkát: nemsokára be is állt az esztergapad mögé. Benevezett egy irodalmi pályázatra egy drámájával és novellájával, utóbbival első díjat nyert. A díj segítségével tudta meggyőzni édesanyját arról, hogy neki a Filművészeti Főiskola filmíró szakára kell jelentkeznie. Novellája közben megjelent a Művelt Népben. Ezután folyamatosan közölt novellákat. Elsősorban a gyárról és a munkásokról akart írni.

1950-ben már a Színművészeti Főiskola film tanszakának rendes hallgatója. Nem könnyű időszak ez számára. Reménytelenül szerelmes az egyik tanárába, a párttitkár léhának és egocentrikusnak ítéli meg a viselkedését, közben pedig haza is hívják, mert rengeteg a munka. Pártba való felvételét is elhalasztották, ezért megfogadja, hogy hű lesz a párt elveihez és osztálytársai számára is összetartó erőként fog szolgálni. Legjobb, mondhatni stréber tanuló lett, mindenkit figyelmezetett elmaradt feladataira. Ennek köszönhetően az osztálytársai megutálták és kiközösítették. Magányos, elszigetelt és ráadásul nagyon szegény, ösztöndíja a létminimumra volt elég. Ráadásul novelláiról is jelentek meg kedvezőtlen kritikák.

Galgóczi Erzsébet (1930-1989) 1950-ben (forrás: mire.hu)

1952-ben, amikor hazautazik, szembesül az otthoni szegénységgel. Azzal, hogy a pártideológia, amiben addig hitt, az nem működik a falun. Felháborodásában Rákosinak is írt 1953 januárjában. Később egy riportja folytán rágalmazási ügybe keveredett. Nagyon érzékenyen érintik mindezek. A sok munka, a túlhajszoltság, a reménytelen szerelem és a magány túlfeszített idegi állapotot eredményez nála, egy hétre szanatóriumba kerül. Az Írószövetség ötven írót megbíz azzal, hogy készítsenek riportokat arról, hogy vidéken hogyan hajtják végre a kormányprogramot. Ekkor szembesül azzal, hogy mi is történt a parasztokkal, mit hozott az államosítás.

Keserűségét némiképp oldja, hogy 1953 telén megjelenik első könyve, de ez sem hoz igazi megnyugvást. Úgy érzi, hogy a főiskola szoktatta rá a léha életmódra, ezért járási instruktor akar lenni. Simon Zsuzsa, a főiskola igazgatója minden eszközzel próbálta maradásra bírni. Galgóczi szélsőséges döntéseinek az is az oka lehetett, hogy a szanatóriumban megállapították róla, hogy a szokásosnál több férfihormonnal rendelkezik. Testi-lelki nyugtalansága fokozódik, ezért gyakran hazament dolgozni.

1955-ben végül lediplomázott és úgy tűnt, hogy otthon is javult az életszínvonal. 1956. november 4-én megjelent írása miatt tilalmi listára került, más források szerint azért, mert részt vett az országos sztrájkban. 1959-ig három öngyilkossági kísérlete volt, de lassan felismerte és elfogadta élete talán legnagyobb problémáját, saját leszbikusságát. Szerelmes lett egy munkatársnőjébe, akinek a férje, miután értesül erről, pontot akart tenni a kapcsolat végére és a saját feleségét tette nyomorékká. Galgóczi később ezt a történetet dolgozta fel Törvényen belül című regényében (1980), amelyet Makk Károly Egymásra nézve című filmjében dolgozott fel. A könyvet itthon nem nagyon emlegették, de külföldön annál nagyobb visszhangja volt, még Svédországba is meghívták az ottani meleg jogvédelmi szervezetek – Galgóczi azonban nem ment el. Ugyanígy Makk Károly filmjében a két főszerepet is csak lengyel színésznők merték bevállalni.

Eközben riporterként rendszeresen publikált a Szabad Ifjúságban, járta a vidéket, sokszor hideg, fűtetlen szobákban szállt meg, vagy egy kocsmában várta órákig a kollégáit. 1970-ig bírta, akkor már úgy érezte, hogy ez nem neki való. Időnként az egyetemen is tanított oknyomozó újságírást, 1979-ben pedig Washingtonba is meghívták vendégoktatónak.

A hetvenes években (forrás: mire.hu)

Közben szinte minden irodalmi alkotásának témáját a mindennapi életből merítette és így próbálta meg feloldani a benne rejlő feszültségeket. Családja, főképp anyja rengeteg novellájában és regényében megjelenik, testvéreiről is ír. Bár ideológiai eredetű belső dilemmáit, feszültségeit gyakran nyíltan és hosszan taglalja, saját nemi identitásáról nehezen tud nyilatkozni. Sokat segít önmaga elfogadásában az, hogy megismerkedik Gobbi Hildával és hamarosan szoros viszonyba kerül vele. A színésznő egyrészt tiszteletben tartja az írónak azt az igényét, hogy sok időt töltsön egyedül, ugyanakkor nyüzsgő társadalmi eseményekre, híres művészek közé is gyakorta elviszi. Segít neki az öltözködésben, hatására a pénzét is jobban beosztja és panellakásból a Napos utcai villába költözik.

Életének utolsó évtizedében (forrás: mire.hu)

Galgóczi legismertebb műve a Vidravas című dokumentumregénye. Árnyalt karaktereket fest és az életét, tapasztalatait is beleírja. Olyannyira személyes, hogy főszereplője, Orsolya alakját teljesen magáról mintázta, csak ő nem az írást, hanem a rajzolást tekinti hivatásának. Szinte minden alaknak megvan a való életből vett a megfelelője. A Vidravas olvasmányos dokumentumregény, amely testközelből ábrázolja az akkori kort, egy fiatal lány vívódásait, az kor ideológiájába vetett hitét, majd az abban való csalódását, és azt, hogy miképpen határozta meg a hatalom az életének legkisebb mozzanatát is. 1984-ban adták ki, miután másfél évig várt a kiadásra. A regényt sokan kritizálták, ami Galgóczit nagyon bántotta. Két évet várt a kézirat kiadásra, bár ez akkori átlagot nézve nem volt olyan rossz. Nem volt nagy visszhangja a könyvnek, sokan nem merték felfedni akkoriban, hogy igazából mit gondolnak. Annyira a valóságon alapult a regény, hogy véletlenül az egyik szereplő valódi neve is benne maradt, aki később sajtópert indított.

Kép a Vidravas Nemzeti Színházban bemutatott előadásából, amelyet Ruszt József rendezett (fotó: Ilovszky Béla, forrás: europeana.eu)

Az írónő 1988-ban, Gobbi halála után összeroppan, kórházba kerül. A Vidravasat szeretnék színpadra vinni a Nemzeti Színházban, de ő már nem vállalja a dramatizálást. Bátyja, Károly leviszi Ménfőre, ott vigyáz rá a család. De nem sokáig tehetik. 1989. május 20-án szívinfarktusban meghalt. Temetésén, kérésének megfelelően, Nádas Péter búcsúztatta. Naplóját rokonai nem akarják nyilvánosságra hozni, mivel úgy vélik, azokat nem a közönségnek írta. Ezért – regényein, elbeszélésein túl – legtöbbet Csontos Magdolnához írt leveleiből lehet megtudni erről az egyszerre kemény, harcos és nagyon érzékeny személyiségről.

Bakk Ágnes

• Publikálva: 2014.05.20. 10:37 • Címke: évforduló, irodalom, nők