​Szükségből erényt - Tallini fesztiválbeszámoló

A PÖFF, a Fekete Éjszakák Filmfesztivál szép ajándékot kapott a 18. születésnapjára: a Filmproducerek Nemzetközi Szövetsége engedélyezte, hogy nem specializált versenyfesztivál legyen. Az A-kategóriás fesztiválok elit ligájának e 15. tagja a legfiatalabb és a legkisebb költségvetésű is.

Tiina Lokk, a fesztivál igazgatója nyitóbeszédében kiemelte: a csillogást, a nagy sztárokat a jövőben is meghagyják a nagyoknak, ők a filmkészítőket, a minőséget helyezik a középpontba. A PÖFF felfedező fesztivál, ahol a „nagy név” semmire sem garancia. Szervesen, lassan épült nagy formátumú fesztivállá. A versenyprogramok, a (természetesen Black Market elnevezésű) filmvásár, a különböző városokban való vetítések, alfesztiválok mellett otthont ad egy animációs (Animated Dreams), egy rövidfilmes (Sleepwalkers) és egy dokumentumfilmes (Doc@PÖFF) seregszemlének is, de tematikus válogatásokat is találunk kínálatában.

A versenykategóriák filmjei minden műfajból mutattak valamit: a mikrorealista lassú filmektől a hollywoodi szuperprodukcióig húzódó széles merítés közös nevezője a magas színvonal volt. A Farkas-díjakat (legjobb film, különdíj, operatőr, rendező, női és férfi főszereplő) a Kati Outinen, Aki Kaurismaki emblematikus színésznője vezette nemzetközi zsűri idén ítélte oda először. A legjobb film alkotója, a csupán 29 éves szerény, szimpatikus Gust Van Den Berghe láthatóan alig akarta elhinni, hogy rá esett a választás.



A belga rendező egy mexikói falu amatőr szereplőivel forgatta le egyedi képi világú és gyönyörűen megalkotott hangkulisszájú alkotását. Ez a hangkulissza a történetet ellenpontozóan, hol kifigurázva, hol erősítve kíséri végig. Főhőse, Lucifer a mennyből a pokolba való alázuhanása közben áthalad a földi paradicsomon, egy apró mexikói falucskán, ahol Lupita és unokája, Maria élnek. Lupita testvére, a 74 éves svihák, Emanuel évek óta nyomoréknak tetteti magát, így vidáman vedelhet és játszhat szomszédjával, mialatt a két nő a birkákkal és egyéb munkákkal foglalatoskodik. Lucifernek megtetszik a hely, s ráérezve a közösség csodára nyitottságára, eljátssza az isteni gyógyító szerepét. „Milagro!” – hangzik föl, amikor Emanuel lábra áll, pedig mindössze annyi történt, hogy Lucifer az idős férfi fülébe súgta: „tudom, hogy semmi baja a lábadnak”. Az örömünnep éjszakáján Lucifer teherbe ejti a naiv Mariát, majd eltűnik. A Fényhozó megtette dolgát: megszüntette a paradicsomot azzal, hogy megmutatta a jó és rossz közötti határvonalat. A film mágikus realista részét egy kör keretezi, a a jó és rossz tudásának megszerzése után kialakult, erősen hétköznapi világot az obligát szélesvásznon láthatjuk.

Lucifer

A fesztivál részét képezi a Tridens Észt Filmszemle is. Az elnevezés utal Neptunusnak, a tenger istenének a jelképére, a szigonyra, de egy ritka trópusi halfajtát és egy trópusi növényt is így hívnak. E melegebb tájakra vágyódást mutató jelentéskörön akkor is érdemes elméláznunk, ha a fesztivál egyik fő szponzorának nevéből adódik. Az angolokon kívül ugyanis talán az észtekkel lehet a legkimerítőbben megtárgyalni az időjárási viszonyokat. Jellegzetes, önironikus humoruk egyik forrása történelmük hányattatásai mellett alighanem az év tíz hónapján keresztül tartó sötét, hideg időszak, melynek elviseléséhez bizony erősen szükség van a jókedvre.
 

Ahol az első hó érkezése ünnep: Tallinn, óváros

A kortárs észt film annak dacára, vagy éppen azért, mert évente mindössze 3-6 alkotás készül, túlzás nélkül világszínvonalat képvisel. Erről mi az Észt Hét vetítésein győződhetünk meg. (A Segesdi Mónival, az Észt Intézet vezetőjével készült interjúban az észt film rövid története is megtalálható.)

A nemzetközi zsűri és a FIPRESCI ítészei mellett a Filmklubok Nemzetközi Szövetségének zsűrije is a versenymezőny filmjei közül választotta ki azt az alkotást, amelynek a Don Quijote-díjat adtuk. A mérhetőség elvét követve dolgoztunk: fölállítottunk egy 20 pontos skálát, s a forgatókönyvet, a képvilágot, a technikai jellemzőket és a színészi játékot osztályoztuk. E „matematikai szükségszerűség” eredményezte, hogy a Keresztszélbent, Martti Helde első nagyjátékfilmjét díjaztuk, ami e sorok írója számára azért volt örvendetes, mert kevés szebb, méltóságteljesebb alkotást látott.



A 27 éves Helde a Mommyval a PÖFF Észak-amerikai Független Filmek szekciójában díjat nyert kanadai csodagyerek, Xavier Dolan után a második legfiatalabb rendező volt a mezőnyben. Egy elhurcolt fiatalasszony naplója nyomán beszéli el egy észt család történetét. Így nyilatkozott rendhagyó formájának megtalálásáról: „Az ötletet egy levélből merítettem. A legelsőből, amit elolvastam. Volt benne egy sor: ‘Úgy érzem, itt, Szibériában megállt az idő. Ez a test Szibériában van, de a lelkem a szülőföldemen.’ Erről jutott eszembe, hogy olyan filmet akarok csinálni, amiben mindenki, vagy az idő megállt. Így akartam újraalkotni azt, amit ezek az emberek Szibériában éreztek. El akartam venni a néző szabadságát azért, hogy ne tudják megválasztani, hova nézzenek, hol van a fókuszpont. Ennek az érzésnek az újraalkotása volt a fő célom.”

Keresztszélben

1941. június 14-én éjjel több mint negyvenezer észt, lett és litván „antiszovjet elemet” zsúfoltak tehervagonokba, és deportáltak Szibériába. Erna a máig minden észt álmát jelentő vidéki idillben élt férjével, Heldurral és kislányukkal, Eliidével. A gazdálkodó Heldur a szovjet megszállásig, 1940. júniusáig az Észt Köztársaság függetlenségének fennmaradásáért küzdő Észt Védelmi Ligának is tagja volt. A kis család a barátok és rokonok unszolása dacára nem követte több tízezer észt útját az emigrációba. A deportáláskor elszakadtak egymástól, s a kislányával Szibériába került asszony valós és képzeletbeli levelekben számolt be férjének az elviselhetetlen körülményekről: az éhezésről, kényszermunkáról, betegségekről. A szenvedéstörténet idill-pokol-hazatérés dramaturgiai hármasságát az operatőr, Erik Põllumaa mozgókép-élőképek-mozgókép hármassággal, már-már 3D hatást keltő, különleges mélységű fekete-fehér látvány létrehozásával mutatja meg. Az elhurcoltatást követően még csodásabbnak látott, visszavágyott, kapaszkodót jelentő családi hétköznapok lassított mozgóképben elevenednek meg. Az elhurcolást, a marhavagont, a szovjet kolhozban telt rabságot hosszan kitartott, panoptikumszerű, mozdulatlan csoportképekbe rendezett élőképek mutatják meg.

A kamera kínkeserves, lassú, folyamatos mozgása súlyossá, örökre bevésődővé teszi a jeleneteket, amelyeknek az időfolyamból kimetszett merev 3D-s fényképszerűségét a szél mozgatta kisebb tárgyak, háttérbeli növények, a szereplők apró bemozdulásai teszik horrorisztikussá. Nem látunk tényleges erőszakot, azt látjuk, ahogy az idő elmozog, lassan alakítja át a látványt: az egyik végtelen snittben a fegyver még fölemelve, a következő kamerafordulás után az áldozat már a földön, engedelmesen. A kép textúrája megmutatja, valósággá váltja az elbeszélteket, de nem őrzi meg őket. Folyamatosan, közömbösen, jó-rossz különbségtétel nélkül halad tovább újabb és újabb események irányába. Az iszonyatra nem színesen emlékezünk, hanem a koponyaalapi törés sokkjához hasonlóan töredékesen próbáljuk felejteni, de nem tudjuk, újra és újra körbejárjuk, ismét és ismét beleütődünk a szegleteibe. A hangkulissza a képhez hasonlóan kihagyásos, rémálomszerűen tompított. A helyszíni hangok és zörejek töredékes imitációja ugyanazt az ellenmozgást idézi a törölni akarás és a kényszeres emlékezés között. A hazatérés képei ismét mozognak, de elfelejthetetlenül magukban hordják a mozdulatlan zsibbadtságot.

Keresztszélben

A túléléstörténetekben a hazatérés a megkönnyebbülés, a „soha többet ilyen nem lehet” föllélegzése. Martti Helde filmjéből nyilvánvaló, hogy a gonosz nem kiküszöbölhető a világból, hogy az áldozat ott marad a pokolban, ahova vetették, hiába indul újra az élete, a szenvedése nem megváltotta, hanem örökre megnyomorította. Kertész Imre Sorstalanságában olvashattunk hasonló, megváltást nélkülöző átkötést a hétköznapok-rabság-hétköznapok között.

A film hétszáz mellékszereplővel dolgozott. A főhősöket játéktudásuk mellett külsejük alapján válogatták: úgy kellett kinézniük, ahogyan a középosztály tagjai az 1940-es években. Laura Peterson érzelemdús, ugyanakkor apatikus, lemondó hangalámondása, Erik Põllumaa operatőr képei, Janne Laine hangeffektusai, Pärt Uusberg zeneszerző dallamai egészen különleges érzéki hatássá állnak össze. Az árnyalatgazdag, 35 mm-re forgatott fekete-fehér film egyszerre légiesen szép és elviselhetetlenül súlyos. Az oda-vissza mozgás adja a dinamikáját, adja az erejét, ez hatásának titka, amitől nem lehet egykönnyen megszabadulni.

Keresztszélben

A filmben elhangzó levelek valódiak, hatvan százalékukat a rendező rokonai írták. A maradék negyven százalék hangzó anyagot archívokból és életrajzokból alkotta Helde. A film dokumentumprojektként indult négy éve a thessaloniki doku-fórumra, s az összeállítás meg is nyerte a versenyt. Ott adták neki azt a tanácsot, forgassa le egészestés játékfilmben az anyagot. A munka menete a stop-motion animációéhoz volt hasonló: kettőtől hat hónapig készítettek elő minden egyes jelenetet, amit egy nap alatt forgattak le. Maga a forgatás három és fél évig tartott.

Észtországban nincs olyan család, amelynek emlékezetében ne élne elevenen a „júniusi deportálás” traumája. A film óriási siker, s családegyesítő funkciót is betölt:  nagyszülők, szülők, unokák közösen nézik meg, s utána megbeszélik. Toronto, Varsó, Thessaloniki, Mannheim után 2015 márciusától kerül forgalmazásra Franciaországban. Magyarországon az Észt Héten láthatjuk majd. A Keresztszélben a Tridens Észt Filmszemle fődíja és a Don Quijote-díj mellett a legjobb operatőr díját is is elnyerte. Erik Põllumaa fényképezte Az osztályt (2007, Ilmar Raag) is, amelyet Észtország Oscar-díjra nevezett.


Tallinn nyáron

Az észtek számára nagyon fontos független köztársaságuk, nyelvük védelme. Büszkék fiatal politikusokból álló kormányukra, amelyet ugyanakkor részrehajlás nélkül, keményen kritizálnak. Nem örülnek például annak, hogy a tallinniak számára ingyenes a tömegközlekedés, mert azt egy populista polgármester vezette be szavazatszerzési céllal. Nem nagyon szeretik a „balti államok” megjelölést, mert a szovjet időkre emlékezteti őket. Mindennapi és kulturális életüket ugyanakkor az együttműködés, az 1989-es balti élőlánc szellemében alakítják. Semmit nem vetnek el a múltjukból, ami érték volt, ennek jegyében idén a lengyel filmgyártás állt a fesztivál fókuszában, s Zanussi világhírű színésznője, Maja Komorowska kapta az életműdíjat. Jövőre Grúzia filmes életére esik majd a reflektorfény.

Az európai értékeket tartják szem előtt, az oktatást és a kultúrát finn mintára kiemelten támogatják. Az eredményeket az utcák kinézetében, a mindennapok kulturáltságában is tapasztalhatjuk. 2014-től ennek az 1,3 milliós kis országnak már A-kategóriás filmfesztiválja is van. Az esemény lelkes önkéntesgárdája már az első találkozás után nevén szólítja az embert. Tanulmányaik mellett dolgozó egyetemisták, nemzetközi jogászok, sokat utazó, elfoglalt IT menedzserek, idegenvezetők (a foglalkozások mindegyike személyes tapasztalat) szabadságot vesznek ki a több mint két hétig tartó fesztivál idejére, és napi 18-20 órát töltenek ott. Azt mondják, várják az eseményt, feltöltődnek a pezsgésétől, kíváncsiak a filmekre, a sok ismeretlen emberre.

Mit tudnak az észtek? Semmi olyasmit, amit mi ne tudhatnánk.
   
18. PÖFF – Pimedate Ööde Filmfestival
Tallinn, 2014. november 14-30.

Boronyák Rita

• Publikálva: 2014.12.12. 09:13 • Címke: fesztivál, film