Egy rendkívüli szélhámos

Az egyik legérdekesebb embermentő történet Giorgio Perlascáé, az olasz kereskedőé, aki fasisztából lett a Világ Igaza. 1944-ben önként Budapesten maradt, spanyol diplomatának adta ki magát, hogy minél több ember életét megmenthesse. Aztán hazament és élt tovább, mintha mi sem történt volna. Hőstetteiről 42 évig senki sem tudott.

Comoban született 1910-ben, katolikus családban. Fiatalon Mussolinivel szimpatizált, tüzér önkéntesként 1936-ban Abesszíniában, majd Spanyolországban harcolt Franco oldalán, még a fiát is róla nevezte el. Ekkor tanult meg tökéletesen spanyolul, és kapott egy igazolást arról, hogy a világ minden spanyol követségén védettséget élvez – mindkettőnek szerepe lesz későbbi történetében. Fasiszta világképét a faji törvények ingatták meg, kiábrándult addigi ideáljaiból.

Spanyolország, 1938 (fotó: Perlasca Alapítvány)

Hogy mit is jelent a diszkrimináció, majd a lakosság és a hatóságok hathatós támogatásával folyó szisztematikus üldözés, azt Perlasca Budapesten tapasztalta meg. Egy húskereskedő cég megbízásából került ide, 1942-ben: a Balkánról szervezte az élőmarha szállítását a háborús Olaszországba. Korábbi állomáshelyén, Belgrádban már szemtanúja volt a belgrádi zsidóság és cigányság deportálásának: „Lehetetlenség volt nem látni, mi történik” – mondta.

1943-ban, Mussolini bukása után nem esküdött fel az észak-olasz hitleri bábállamra, így maga is üldözötté vált. Magyarország német megszállását követően vidékre internálták, kalandos úton tért vissza Budapestre. Barátja, a spanyol ügyvivő, Angel Sans Briz révén kapott spanyol útlevelet, állampolgárságot, és feladatot is: bekapcsolódott a spanyol követség zsidómentő tevékenységbe. A Szent István park környéki spanyol védett házak felügyeletét végezte, fizetést nem fogadott el. 1944 őszén tevékenysége nyomán a nyolc spanyol védett házban az emberek száma 300-ról 3000-re nőtt.

1944. november végén a spanyol követség elhagyta az országot. Védett házaik oltalma semmivé vált, a belügyminiszter elrendelte kiürítésüket. Perlasca a spanyol diplomatákkal tarthatott volna Svájcba, de védenceinek kiszolgáltatottságát látva maradt. Beköltözött az Eötvös utcai spanyol követségre, ahol Jorge Perlasca néven ideiglenes ügyvivőnek adta ki magát, azt a látszatot keltve, hogy a követség a helyén van, tevékenysége folyamatos. Ettől kezdve a saját szakállára, „a radarok alatt” folytatta az embermentést. Nem bízta meg senki, önszántából maradt egy idegen, ellenséges országban, a saját pénzéből, az életét kockáztatva.

Egy spanyol védlevél (fotó: Perlasca Alapítvány)

1944. december 1-től 1945. január 15-ig vezette a követséget. Diplomáciai tanácsadója és tolmácsa a követség bátor és kockázatvállaló jogtanácsosa, dr. Farkas lett. A követségen maradt fejléces papírokra védleveleket hamisítottak. Minden szefárd zsidónak megadták a spanyol állampolgárságot, számbeli korlátozás nélkül, ingyen. Szefárdnak minősült bárki, aki annak vallotta magát. A diplomáciába hamar beletanult, bár partnerei sokszor megállapították, hogy nem úgy beszél, mint egy diplomata szokott: túl heves, nyílt és kategorikus. Ő ilyenkor mindig azt mondta, hogy az idők is rendkívüliek. Módszerei is szokatlanok voltak. Kárhoztatta a kollégáit, ha 11 előtt nem fogtak munkához, és csak az irodáikból intézték az ügyeket. Naponta eljárt a védett házakba, minden egyes kihágás esetén beavatkozott. Saját pénzén vett ennivalót a felügyelete alá tartozóknak. Azonnal odasietett, ha razziázó nyilasokról kapott hírt. Ráérzett bizonyos színpadias elemek hatásos voltára: nagy Buickkal vagy Forddal járta házait, lobogó spanyol zászlóval. Amikor az utolsó autó is bedöglött, gyalog ment, és két csendőr (!) vitte utána a zászlót: „Úgy éreztem magam, mint egy középkori lovag”.

Perlasca a pályaudvaron, 1944-ben (fotó: Perlasca Alapítvány)

A spanyol kormány nevében tárgyalt a németekkel és a nyilasokkal. Vajna belügyminisztert megpróbálta rábeszélni a kapitulációra. Az államközi kapcsolatok megszüntetésével fenyegetett (a nyilasoknak fontos lett volna a semleges Spanyolország elismerése), húzta az időt, ígérgetett, tiltakozott, vesztegetett. 34 éves volt, magas, elegáns ember, egy világfi magabiztos fellépésével és egy olasz temperamentumával. „Csak ügyesen kellett hazudni” – mondta később, félelemre pedig nem volt idő. Ha elvitték védenceit, hihetetlen bátorságról tanúbizonyságot téve utánuk ment és közbeavatkozott, a vasútállomásról, a vagonokból szedte le őket. Jól jött, hogy értett a marhavagonokhoz és az állomásokhoz – sokszor másodperceken múlt minden. Egyszer egy ikerpárt mentett ki Eichmann kezéből – nem tudta, kivel áll szemben, Wallenberg világosította fel. „Ne akadályozza a munkámat” – mondta neki Eichmann, az Endlösung legfőbb szervezője. Mire Perlasca: „Maga ezt munkának nevezi?”

Határidőnaplója 1943-ból

A gettóba is rendszeresen bejárt, vitt élelmiszert, gyógyszert, próbált kihozni embereket. Még barátja, Wallenberg sem tudta róla, hogy nem spanyol, és nem is diplomata. Három hónap alatt 17 kilót fogyott, de 5200 ember köszönheti neki az életét.

1945 januárjában fordult a kocka. Segítője, Farkas ügyvéd már az oroszokkal való konfliktus következtében vesztette életét. Most pártfogoltjai írtak megható igazolólevelet az ő számára: „Ma, 1945. január 16-án, amikor a szovjet csapatok behatoltak a városnegyedünkbe, és végre úgy érezzük, hogy végre felszabadultunk a náci zsarnokság alól, kötelességünknek tartjuk, hogy megköszönjük mindazt, amit Ön értünk tett, hogy megmentett bennünket a biztos haláltól. Soha nem feledjük az Ön bátorságát, áldozatvállalását és azt, hogy milyen kockázatot vállalt értünk mindenkor. Fontos kötelességünknek érezzük, hogy ezt az ünnepélyes nyilatkozatot tegyük.” A francia nyelven írott nyilatkozat végén – amelyet Georges Perlasca névre állítottak ki – 18 töltőtollas aláírás.

1944-ben Budapesten

Perlasca számára nehéz idők kezdődtek: „3700 pengő volt nálam, egy bőrtáska, egy kiló spagetti, egy kevés dió, és két csomag cigaretta. Mindenemet, amim volt, ellopták az oroszok még a követségen, a többi meg elpusztult a Széchenyi hegyi villában. A kaland véget ért, elkezdődött azonban egy másik: az éhezés kaladja.”

Hazatért, Triesztben, majd Padovában élt kereskedőként, sokszor nélkülözések közepette. Megírta az emlékiratait, de senki sem volt kíváncsi rá, a kézirat az íróasztalban maradt. Ezután nem beszélt arról, ami Budapesten vele történt, a legszűkebb családjának sem. Néha a barátainak említett egy-egy epizódot, de senki sem hitt neki. Az Eichmann-per idején (1961) megkeresték, hogy tanúskodjon Eichmann mellett (hiszen elengedte azt a két gyereket) – persze nem tette.

42 év telt el, míg története napvilágra került, és nagyon kevésen múlt, hogy nem ment feledésbe. 1987-ban egy berlini orvosnő kezdeményezésére magyar asszonyok fogtak össze az elismertetésére, akiket kislányként megmentett. Hirdetést adtak fel az újságokban. Még éltek azok, akik neki köszönhették az életüket, sokan jelentkeztek és tanúskodtak mellette.

Az életéről készült filmben (Perlasca, egy igaz ember története) Luca Zingaretti alakítja

Néha a sors igazságos: 1988-ban, a padovai zsinagógában átvehette a Világ Igaza kitüntetést, 1989-ben pedig a Magyar Népköztársaság Csillagrendjét. Még számos kitüntetést megkapott, sok interjút adott, cikkek, könyvek jelentek meg róla, mielőtt 1992-ben, szívroham következtében meghalt. Az ismertség nem tette más emberré. Nem érezte magát hősnek, azt mondta, a jótett egyszerű. Bárki ezt tette volna a helyében, állítja ő – de tudjuk, a legtöbben nem tették. Megérdemli, hogy hősöket nélkülöző korunkban emlékezzünk rá és hihetetlen, mégis igaz történetére, például ma, születésének 95. évfordulóján.

Löwensohn Enikő

• Publikálva: 2015.01.31. 14:40 • Címke: holokauszt70, évforduló