​„Létezem, mert gondolkodom... és nem tudom megakadályozni, hogy gondolkodjam”

110 éve született Jean-Paul Sartre francia filozófus, író, kritikus, politikai aktivista, az egzisztencializmus irányzatának kulcsfigurája.

Sartre már egészen kiskorában elvesztette katonatiszt apját, így anyja, Anne-Marie Schweitzer (Albert Schweitzer unokatestvére) nevelte fel, nagyapjával, Charles Schweitzerrel együtt, aki fiatal korántól kezdve oktatta unokáját. Párizsban éltek, ám anyja 1917-ben újra házasodott, s La Rochelle-be költöztek.

Az 1920-as évektől kezd filozófiával foglalkozni, nagy hatással van rá Bergson, majd ezt követi egyre több szerző olvasása, Kant, Hegel, Husserl, Heidegger művei. Párizsban jár egyetemre, az École Normale Supérieure-be (ami sok francia gondolkodó tanulmányinak színhelye). 1929-ben szerez doktorátust filozófiából.

Ugyanebben az évben találkozott Simone de Beauvoirral, aki ekkor a Sorbonne-on tanult. Beauvoir és Sartre nyílt kapcsolatban éltek, nem laktak együtt, tudtak egymás szerelmi viszonyairól, de megmutatták egymásnak készülő műveiket, s egészen Sartre haláláig kitartottak egymás mellett. (Korábbi cikkünk Simone de Beauvoirról itt olvasható.)

1939-ben besorozták a francia hadseregbe, ahol mint meteorológus szolgált, ám német katonák 1940-ben elfogták, és hadifogolytáborba zárták, ahol kilenc hónapot töltött. Itt olvasta el Heidegger fő művét, a Lét és időt, mely igen jelentős hatást gyakorolt fenomenológiájára.
 

Beauvoir és Sartre

Az 1960-as évek elején a kubai forradalomnak szentelték figyelmüket, találkoztak Fidel Castróval és Che Guevarával is. 1964-ben irodalmi Nobel-díjjal jutalmazták, amit visszautasított, mondván, egy írónak szabadnak kell maradnia, nem engedheti, hogy intézménnyé alakítsák át.

1973-tól kezdve látása egyre romlott, élete végére csaknem megvakult. Párizsban halt meg 1980. április 15-én, tüdőödémában. Nem szerette volna, ha a Père-Lachaise temetőbe helyezik, anyja és mostohaapja közé, ezért a párizsi Montparnasse temetőben lelt végső nyugalomra.


Sartre gyorstalpaló

Sartre elsősorban szépirodalmi műveivel szeretett volna hírnevet szerezni, ezért tekintsük először irodalmi munkásságát. Legelső műve, ami talán a legjelentősebb is, Az undor (La nausée) című 1938-ben kiadott regény, melyben későbbi filozófiája gyökereit is megtaláljuk. Az egzisztencialista regény egyik remek példájával állunk szemben, amelyben a főhős – Camus hőseihez hasonlóan – felfedezi a világ totális abszurditását:

„Rátámaszkodom a padra, de rögtön elhúzom a kezem: a pad létezik. Ezt a valamit, amin ülök, amire támaszkodtam kezemmel, padnak hívják. Úgy tűnik fel, mintha szándékosan azért csinálták volna, hogy rá lehessen ülni: bőrt hoztak, rugókat, szövetet, munkához láttak, azzal az elképzeléssel, hogy ülőalkalmatosságot készítenek, s amikor befejezték, ez volt az, ami kész lett. Idehozták ebbe a ládába, s a láda most zötyög és döcög, remegnek az ablakai, és testében ezt a vörös micsodát cipeli. »Ez egy pad«, motyogom, mintha ördögöt akarnék űzni.”

Másik jelentős irodalmi alkotása, A fal című novelláskötet öt novellát tartalmaz. A címadó novella a kivégzőosztagok által „használt” falra utal. Ebben a kötetben található egyik leghíresebb írása, az Egy vezér gyermekkora, egy gyáros fiának története, hogy hogyan jut el a megrontott kamaszkortól a jobboldali antiszemitizmusig.

Sartre élete során rengeteg filozófiai művet írt, két nagy összegző műve az 1943-as Lét és a semmi, valamint a Dialektikus ész kritikája (1960). A Lét és a semmi a fenomenológiai filozófia és az egzisztencializmus egyik alapműve. Sartre fő célja az volt, hogy demonstrálja, a szabad akarat létezik. A sartre-i filozófia olyan fogalmai jelennek meg, mint az „önmagában-való”, „önmagáért-való”, a „rosszhiszeműség”, a „másikért-való”.
 

A lét és a semmi első kiadása (1943)

A lét két egysége az „önmagában-való” és az „önmagáért-való”, előbbi a szűkebben vett lét, az utóbbi az egyes ember saját léte, az „önmagáért-való” képes az úgynevezett „semmítésre”, melynek kifejtését hosszan tárgyalja a műben.

„Délután négykor találkozóm van Pierre-rel. Negyedórával később érkezem: Pierre mindig pontos; megvárt-e engem? Végignézem a helyiséget, a vendégeket, és azt mondom: „Nincs itt”. Valamilyen észleléssel rendelkezem Pierre távollétéről, avagy a tagadás az ítélettel együtt keletkezeik csupán? Első látásra értelmetlennek tűnik itt észlelésről beszélni, mert igazából egy semmiről nem lehet észlelésem, s Pierre távolléte egy ilyen semmi.”

A szabadság/szabad akarat legfőbb ellensége szerinte a „rosszhiszeműség” (mauvaise foi). Ha az ember maximálisan szabad, tehát, ha az, ami, akkor a rosszhiszeműség lehetetlen lenne, az őszinteség pedig az ember lételemévé válna. Azonban az ember nem az, ami, hanem azzá kell tennie magát. Egy pincér példáján szemlélteti, aki kecsesen lépked, mozdulatai, mimikája, hangja mind megjátszott. Ő csak egy „reprezentáció” formájában létezik:

„Játszik, élvezkedik. De mit játszik? Rövid megfigyelés után is rájöhetünk: pincért játszik.”

Nagy László

• Publikálva: 2015.06.21. 09:21 • Címke: évforduló, irodalom