Amitől az asztal beszakad

Réz Pál: Bokáig pezsgőben

A Magvető Kiadó szeptemberben újjáindította Tények és tanúk sorozatát. Az első kötethez egy igazán legendás történetmesélőt sikerült (a hírek szerint nem kis munkával) megnyerniük: az idén 85 éves Réz Pált.

Nyáry Krisztián, aki személyes történetek újrafelfedezésével hódított meg tízezreket az irodalomnak, és bizonyára ettől nem függetlenül kérték fel a kortárs magyar irodalom legrangosabb kiadójának vezetésére és közönségkapcsolatainak újradefiniálására, nyilván nem véletlenül támasztotta fel ezt a történelem személyes arcát megmutatni képes sorozatot. Az első kötet alapjául szolgáló rádióinterjú-sorozat 1992-ben készült a Magyar Rádió Irodalmi Osztálya (ma már szintén múlt és legenda) számára, Szebényi Cecília szerkesztésében (sajnos ő már nem él).

A nyomtatott változathoz ezeket a szöveget egészítették ki soha nem publikált részletekkel és egy idén nyáron felvett beszélgetéssel. A szöveg audio alapanyaga megtalálható az interneten, de mindenkit arra biztatnék, hogy ne elégedjen meg egyik vagy másik változattal, mert a könyv sokat hozzátesz a hangzóanyaghoz és viszont. Nagy élmény saját hangján hallani ezt a kitűnő mesélőt, szinte nyomdakészen beszél; az elegáns, keményfedeles kötetbe viszont az új részeken kívül névjegyzék és sok kép is került. Fiatalabbak is nyugodtan belevághatnak, nem fogják unni. Már ha érdekli őket az élet és az irodalom.

De kicsoda is Réz Pál? – teszi fel a kérdést a rádióadások felvezetőjében minden alkalommal Parti Nagy Lajos, a beszélgetőtárs. Ha ez a kérdés jogos volt 1992-ben, még inkább az ma, 25 évvel később, amikor a „létező szocializmus” irodalomtörténete (is) egyre sűrűbb ködbe vész. Hosszú a lista: szerkesztő, kritikus, irodalomtörténész, műfordító, a magyar könyvkiadás több mint fél évszázadának formálója és szemtanúja. Egy „háttérember”, aki a kapcsolatokat kötötte, a szövegeket gondozta, a kiadásukért megharcolt (vagy nem harcolt meg) – aki nélkül a hatvanas-hetvenes évek magyar irodalmi aranykora nem lett volna az, ami.

Interjúiban mindannyiszor elhárítja, ha kimagasló teljesítménnyel „gyanúsítják”. Nem kötelező szerénységből, hanem éppen ellenkezőleg, gőgből. Azt mondja, nem hozott semmi olyat létre, amitől „beszakad az asztal”. Sem a szerkesztéssel, sem a fordítással, sem a szintén az ő nevéhez fűződő Kosztolányi-életműkiadással, sem a Holmival. Azokban a körökben, ahol ő mozgott, több kell a halhatatlansághoz. Egyik legjobb barátja, a történész Szűcs Jenő a történeti tudatot átformáló műveivel (Vázlat Európa három történeti régiójáról), másik legjobb barátja, Vas István nagyszerű, az egész korszakot magába foglaló emlékirataival került be ebbe a körbe. Nem beszélve az igazi zsenikről, akiket újra és újra felemleget: Mozart, Weöres Sándor, József Attila – ez alatt a szint alatt még irigykedni sem érdemes. Annak idején a rádiósorozat azzal a céllal készült, hogy ez alapján megírhatja majd emlékiratait – nem tette, mert úgy érezte, nem tudott volna olyat írni, mint Vas István (akinek pedig Kassák emlékirata, az Egy ember élete volt a mérce, de szerencsére túltette magát ezen az aggályon.) Éppen ezért nagy öröm, hogy ez a hangos memoár most nyomtatásban is napvilágot látott. Nagyon nehéz abbahagyni az olvasását, jöhetne még vagy három kötet, és vagy ezer este.

Mert nagyon szórakoztató és az élet sűrűjébe vezető irodalomtörténeti utazást tehetünk a negyvenestől a kilencvenes évekig, egy szókimondó és lényeglátó, önmagával is kritikus, őszinte útikalauzzal, aki nem írja át és nem felejti el a múltat. Mindig pontosan, szabatosan fogalmaz, élvezet olvasni. Bepillanthatunk a New York palota emeletén a szerkesztőségi szobába, a kávéházi asztalnál zajló vitákba és bolondozásokba, a Jászai Mari téri lakásban zajló társasági és szakmai életbe. Beszippanthatjuk a korszak levegőjét, mindenki itt van, aki számít. Réz Pál 1950-től, megalakulásától volt a Szépirodalmi Kiadó szerkesztője, 41 éven át, innen ment nyugdíjba, ezután alapította meg 1990-ben a Holmit és szerkesztette egészen tavalyi megszűnéséig. A igényességében, szerkesztési elveiben a Nyugat örökségét folytató irodalmi lap a kortárs magyar irodalom számtalan jelentős alkotásának volt első megjelenési helye. (A hírek szerint hamarosan megjelenik a Holmi-válogatás első kötete is.)

Megtapasztalhatjuk, hogyan működött az irodalompolitika, amely a kiadói lektoroknak azt a feladatot szánta, hogy az államot képviseljék az írókkal szemben – de a jobbak átálltak az írók oldalára. És nem akárkik voltak ebben az időben a lektorok: Vas István, Réz Ádám, Kolozsvári Grandpierre Emil, Domokos Mátyás, Szász Imre, Juhász Ferenc, Czibor János. Érdekes az ő oldalukról látni, hogyan zajlott a Szörényi László által hiperkritikusan leírt szocialista kiadói cenzúra, a „delfinizálás”. Milyen kísértések voltak a megalkuvásra és milyen példák a kiállásra.

Csernus Tibor: Három lektor (Vajda Miklós, Domokos Mátyás, Réz Pál, forrás: Litera)

Réz Pál számára nem az összeütközés volt a fontos, hanem az, hogy megjelenjenek a fontos szövegek. Az eredmény számított, hogy például Petri benne maradhasson az első nyilvánosságban, még ha két verset ki is kell hagyni a kötetéből. Viszont, szemben Vassal és a bátyjával, Réz Ádámmal, ő nem zárkózott el a nyílt politikai állásfoglalástól. Nemcsak aláírta a Chartát, hanem Aczéllal szemben személyes találkozáson is megvédte az álláspontját, és támogatta a formálódó demokratikus ellenzéket. Nagyon érdekes a kiadók közötti munkamegosztás leírása is, a később alakult Magvető és a Szépirodalmi presztízsharca, hogy ki mit vállalt be, mit kockáztatott és mit nem.

Mindeközben fordított vagy száz kötetet, és írt néhány monográfiát. Az Európa kiadóban volt a falon egy cédula arról a hat betűről, amellyel kezdődő írót még nem (!) fordított. Azt ambicionálta, hogy a Széchényi könyvtár katalógusában minden betűnél ott legyen a neve. Egyébként is szerette a bravúrokat, fejből tudta a kedvenceit. Tízezer órát töltött Kosztolányival: 1970-1992 között ő rendezte sajtó alá és adta ki a Kosztolányi-életműkiadást, amelyet akkoriban még nem lehetett életműkiadásnak hívni, mert Kosztolányi „túl polgári” írónak számított.

Egy pillanatra visszakanyarodva a címben emlegetett asztalhoz. Engem és kortársaimat ő és kollégái, Eötvös Collegiumban kiművelt nemzedéktársai kényeztettek el azzal, hogy az általuk fordított, szerkesztett, kiadott szövegekben egyszerűen nem volt hiba. Ezer oldalakat olvashattunk végig gimnazista, egyetemista korunkban a Szépirodalmi vagy az Európa gondozásában: semmilyen hiba. Ezt az apróságot már akkor is nagyra tartottam, de ma értékelem igazán. És akkor még a tartalomról, a kiválasztásról, ízlésről, értékrendről még nem beszéltünk.

A Kosztolányi-életműkiadás egy kötete

Igazi sznob volt, mindenkinek járt a lakásán, és mindenki volt az ő lakásán. Gyűjtötte a kapcsolatokat, és filológusként dossziékba rendezte a levelezését. Külön élmény a könyvben, hogy a neki szóló dedikációk fotóval is bekerültek. Például ez:

Réz Pali, mint Pál apostol
felöltőstől, kalapostól
– nem üt el az átlagostól,
ám ha papírra karistol,
írót ítél, költőt kóstol,
reszket minden tyúkszaros toll!

(Csukás István ajánlása a Metszet az Időből, Szárszó, nyár című kötethez, 1989)

Ottlik Géza és Réz Pál a PIM-ben a Kosztolányi pályázat eredményhirdetésekor (forrás: Europeana/PIM)

Számtalan történetet mesél el, amit csak ő ismerhet, a legtöbbnek szereplője vagy szemtanúja volt. Kitűnő megfigyelő és nagyon jó a memóriája. (Bár van arra is példa, hogy ártalmasnak bizonyul ez a memória, hiszen kicsit ő tehet arról, hogy Ottlik nem írta meg az Iskola a határon folytatását, legalábbis nem úgy, ahogy szerette volna – a poént nem lövöm le, de érdemes elolvasni, min múlhat egy alkotás.) Dióhéjban értékel embereket, könyveket, életműveket, jelenségeket – hogy látta akkor és hogyan látja őket most. Legyen szó életről, irodalomról vagy politikáról, a különvéleményei sok új szemponttal szolgálnak. Szellemesen, elegánsan, szókimondóan fogalmaz – franciás stílusban, ami nem véletlen, hiszen a francia irodalom a fő szakterülete. Miközben a sztorikat hallgatjuk, kedvünk támad elolvasni az említett műveket. Rengeteg olyan író van, akik a tankönyvek szerint „benne vannak a kánonban”, de ezt a kánont ma kevesen éneklik. Hihetetlen sok elfeledett kincse van a magyar irodalomnak.

A Holmi szerkesztői 1994-ben – Fodor Géza, Závada Pál, Domokos Mátyás, Várady Szabolcs, Radnóti Sándor és Réz Pál (Szilágyi Lenke felvétele. Forrás: Litera)

A személyes irodalomtörténet mellett maga az életút is tanulságos. Kezdve a nagyváradi gyerekkorral. Nagyszerű mindjárt a címadó történet a kamaszkori lázadásról. Amikor jöttek a csendőrök 1944-ben, hogy beköltöztessék őket a gettóba, Réz Pál, aki 14 éves volt akkor, egyenként földhöz vágta a spájzban a család pezsgőkészletét (az apja nőgyógyász volt, sok pezsgőt kapott). Az anyja felpofozta, de ő máig azt tartja, neki volt igaza. Úgy érzem én is. Elmeséli azt is, hogy apja zseniális ötletének köszönhetően hogyan élték túl a váradi gettót (ugyanazt, amelyről Zsolt Béla ír a Kilenc kofferben), majd a román internálótábort. Hogy hogyan jött át Magyarországra és került be az Eötvös Collegiumba, ahol az igényességet és a szakmát megtanulta, és barátokat szerzett. Sok ideje nem volt rá, mert több társával együtt kirúgták. Hogyan tapasztalta meg a sötét ötvenes éveket méregkapszulával az éjjeliszekrényben, majd hogyan rohantak taxival a forradalomba. (Kivéve Vas Istvánt, akinek fontosabb volt a gyöngytyúkleves, mint a forradalom.) Hogyan élte túl a reális szocializmust ő, az egykori kommunista, hogyan látja ezt a mából visszanézve. Hogy szocialistának lenni a háború előtt alapvetően mást jelentett, mint később, mert nagy koponyák tették népszerűvé az eszmét Európában és Magyarországon. A negyvenes évek végétől kezdve azonban aki korábban szocialista volt, evidensen utálta a rendszert.

A könyvet olvasva kapunk még sok életbölcsességet és tapasztalatot. Nem hallgathatom el, hogy ez a bölcsesség volt rám a legnagyobb hatással. Messze többet tanulhatunk tőle, mint perfekcionizmust és ízlést. Sokat beszél azokról a témákról, amelyek a mindig a leginkább foglalkoztatták: szerelemről, barátságról, öregségről, halálról. Hogy mit lehet tenni, ha egy barátság végérvényesen megromlik (Csurka!). Hogy miért volt nekik mindenre idejük és nekünk miért nincs. Hogyan élhetjük túl a házastárs halálát, és mit tehet ilyen esetben egy jó barát, aki tényleg segíteni akar. Hogy tarthatjuk meg a legnehezebb külső viszonyok között is a függetlenségünket. Hogy végső soron az anyagiak, a politika: nem fontos.

Kenedi János és Réz Pál a Fészek-klubban 2003-ban, ahol a Bibó-emlékkönyvről emlékeztek meg (MTI Fotó: Bruzák Noémi)

Ez utóbbit egyébként a feleségétől tanulta. A szakirodalom Petőfi, Radnóti vonatkozásában használja a „házastársi líra” kifejezést. Nos, ha lenne házastársi próza, ez az emlékezés különleges darabja lehetne. Nagyon férfias darabja: igazából nem árul el sokat (az írott változatban kicsit többet, mint a hangos interjúban), érezhetően törekszik a visszafogottságra, a diszkrécióra. De végig a felesége a legfőbb viszonyítási pont, hivatkozási alap, minden döntésében, minden gondolatában ott van, azóta is. Egy helyen ki is mondja, messze ez a legfontosabb élmény az életében: „Nekem nem volt érzelmi életem. Elvettem a feleségemet, és kész” – hát van ennél lényegretörőbb szerelmi vallomás? 1952-ben házasodtak össze, de az irigylésre méltóan ideális házasság nagyon korán véget ért, az asszonyt 56 éves korában elvitte egy szívroham, ami a legnagyobb tragédia volt a férj számára. Az asszony egy szivardobozban 25 szivart hagyott hátra neki, s ő évente egyet szívott el belőle, meg volt győződve arról, hogy addig él, amíg a szivarok el nem fogynak. Az interjúsorozatot hallgatva alig vártam, hogy egy fényképet találjak Pallos Kláráról – röntgenasszisztens volt egyébként, Réz Pál előtt rövid ideig Kormos István felesége – de hiába bújtam az internetet, nem találtam egyet sem. A könyvben szerencsére van néhány fotó.

Göncz Árpád Budapest Díszpolgára címet, Esterházy Péter és Réz Pál Budapestért oklevelet kap 2000-ben (MTI Fotó: Kovács Attila)

Végül meg kell jegyezni, hogy mint a Réz Pál által kiadott szövegekben a hibátlanság, annyira üdítő ebben a hangos memoárban a jó kérdező. Parti Nagy Lajos – aki ma éppen annyi idős, mint annak idején interjúalanya – együtt gondolkodik, együtt halad beszélgetőtársával anélkül, hogy az előtérbe tolakodna. Érdekes, fontos kérdéseket tud feltenni, látszik, hogy nem először beszélgetnek. Külön köszönettel tartozom neki, hogy a jelenkori kiegészítésben kifaggatta Réz Pált Vas Istvánról is, ez az első kör vonatkozó fejezetében elmaradt.

A beszélgetések óta eltelt egy negyedszázad. Szinte senki sem él már azok közül, akikről a visszaemlékező beszél. De nekünk jó tudni, hogy bár a szivarok már rég elfogytak, ő itt van közöttünk, abban a Jászai Mari téri lakásban, amit még az apja vett 1947-ben, amikor Magyarországra jöttek. Mindenkinek ajánlom, hogy ajándékozza meg magát néhány estével Réz Pállal.

Löwensohn Enikő

• Publikálva: 2015.10.31. 12:40 • Címke: könyvajánló