Miért olvassunk Vas Istvánt?

Vas István manapság az elfeledett írók népes táborába tartozik, szinte már a bölcsészek sem olvassák. Pedig egy nehéz korszak szemtanúja és krónikása volt, aki letehetetlenül izgalmas emlékiratokban írta meg tapasztalatait és elemzését. Most itt az alkalom, hogy emlékezzünk rá: ma 105 éve született.

Azon szerencsés kevesek közé tartozom, akik már gimnazista korukban hallhattak Vas Istvánról, mint a szocializmus alkonyának költőjéről – bár, hogy már az alkonyatnál tartunk, az nem a verselemzésekből tűnt ki, hanem abból, hogy pont ezidőtájt szeretett magyartanárnőnk három szovjet pártfőtitkár haláláról is tudósította az osztályt gyors egymásutánban. Hogy a versekből kiérezhető rezignáció, az elveszett illúziók fölötti fájdalom a szocializmus alkonyával is összefügghet, igazából csak később értettem meg, miután felfedeztem és egyhuzamban végigolvastam Vas István visszaemlékezéseit.

Lenyűgözött, hogy milyen részletgazdagon és elevenen bontakozik ki belőle a huszas-harmincas-negyvenes évek világa. A magyar irodalom nagy korszaka és körülötte egész társadalmi-politikai közeg – az eltűnt idő. Benne egy esendő, de ellenállhatatlanul rokonszenves személyiséggel, a történtek kitűnő memóriájú elbeszélőjével és elemzőjével. A hat kötet, A nehéz szerelem (1957), a Miért vijjog a saskeselyű? (1981), és az Azután (1991) egy olyan ember életéről és fejlődéstörténetéről ad számot, aki nagyon nehéz történelmi korszakban próbált választ adni a történelem helyzeteire, kérdéseire. Valahol lehangoló, hogy ugyanezekkel a kérdésekkel viaskodunk ma is, ugyanakkor jó tudni, hogy van hova nyúlni, léteznek történelmi tapasztalatok, egy történet folytatásában élünk. Csak tudjunk róla. Vas István úgy tervezte, hogy 1956-ig, a forradalomig jut el az elbeszélésben, ami szimbolikus lezárása lett volna az általa bejárt útnak, ahogy a befejező rész címe is mutatja, a „feloldozás” – sajnos már nem tudta megírni. Az elkészült két fejezetet Réz Pál a Holmiban 1992-ben, az író halála után tette közzé.

Nagy Etel (1907-1937) modern táncosnő, a kor kifejezésével mozdulatművész volt

A regényfolyam nem csak irodalom-, társadalom- és személyes fejlődéstörténetként, de egy nagy szerelem magával ragadó történeteként is olvasható. Kenyeres Zoltán hívja fel a figyelmet arra, hogy a nem éppen előnyös külsejű és gátlásos Vas sokkal színesebben, hatásosabban tud a szerelem viszontagságairól írni, mint a világszép Kosztolányi, aki inkább a halál költője. Vas István életének legnagyobb élménye a Nagy Etelhez, Kassák Lajos nevelt lányához fűződő szerelem. A gazdag zsidó polgárfiú családjával dacolva lépett az irodalmi pályára, a kommunista Kassák lapjában, a Munkában kezdte karrierjét. Kassák avatta költővé, Eti avatta férfivá. Az „arab sejk” és az egész más társadalmi közegből származó, a gyerekkori éhezéseket soha ki nem heverő „mongol hercegnő” szerelmének útjába a Rómeó és Júliát idéző akadályok tolakodtak. Sem Kassák, sem Vas szülei nem tekintették ezt olyan kapcsolatnak, aminek „van jövője”. Aztán egész más okból nem lett jövője: Eti 1939-ben agydaganatban meghalt. Vas egész életében hurcolta magával ennek a szerelemnek az emlékét, a hiányát. A „nehéz szerelem” után „kettős örvénybe” süllyedt. Második felesége, a megint csak más világból, gazdag alföldi parasztcsaládból származó, talpraesett és bátor Marika bújtatta és mentette a vészkorszak alatt. Annál inkább furdalta a költőt a lelkiismeret, hogy közben végig viszonya volt Szántó Piroskával, a szocialista festőlánnyal, aki aztán a harmadik, élethosszig tartó felesége lett. Még a közvetlen életveszélyben, az ostrom alatt (amit Ottlik Géza lakásában vészelt át) is azon gyötrődött, hogy hogyan léphetne ki szorult helyzetéből. Öngyilkossággal is többször próbálkozott – kudarcait e téren is részletesen leírja – az olvasó nem tudja, sírjon vagy nevessen.

Fehér öltönyben Vas István, mellette Radnóti egy régi kiránduláson (forrás: PIM, Europeana)

A szövevényes szerelmi viszonyokon túl nyomon követhetjük egy költő születését, útkeresését, beilleszkedését az őt körülvevő irodalmi közegbe. Közeledéseit különböző csoportokhoz, kávéházi asztalokhoz és személyekhez, majd szinte törvényszerűen bekövetkező eltávolodásait. Beleláthatunk az intrikákba és vitákba, közben egyfajta szubjektív irodalomtörténetet kapunk, Kosztolányi, Babits, Kassák, Illyés, Füst Milán, József Attila és sokan mások portréjával. Központi alak az ifjúkori barát (a másik „textiles költő” – mindketten textilgyáros családból származtak) Radnóti, akinek elvesztését csak nagyon nehezen vették tudomásul, sokáig el se tudták hinni. De nem csak a nagy nevek, az egész közeg nagyon érdekes. Szinte belekerülünk a pezsgő társasági élet közepébe – aki csak tananyagként hallott a korszakról, meg is lepődhet, mennyire modern szemléletű és életformájú volt ez a színes társaság. Sokuk nedves és sötét albérletről albérletre vándorolt, de a vers, a zene, a festészet, a tánc mindennapi kenyerük volt. Egyes szereplők saját nevükön szerepelnek, mások kitalált név alá rejtve, de a kettő kombinációja is előfordul, hogy saját néven szereplő személy kényesebbnek tartott történeteit kitalált alakhoz kapcsolva meséli el. Nem meglepő ez, inkább az a meglepő, hogy milyen nyíltan, szókimondóan ír mindenről, legyen az politika, irodalom, vagy a magánélet legintimebb kérdései. Talán ezért is minősítette ő az egészet „regénynek”, védekezés- és távolításképpen.

Ottlik Gézával (forrás: PIM)

Szellemi útkeresésének krónikája is ez a hat kötet: benne van értékrendjének kialakulása, útja a kommunizmustól a kereszténységig, az avantgardtól az „ómódi modernségig”. Szakítása a családja életformájával, rátalálása Kassákra, majd szakítása Kassákkal. A szocializmus mint lehetőség és mint csalódás. A népi-urbánus vita. Mindezt az elbeszélés jelen idejéből nézve elemzi és kommentálja végig. Legyen szó szerelemről, irodalomról, vagy világnézeti kérdésekről, kételyeit, megingásait, a legkínosabb pillanatait sem hallgatja el. A legrokonszenvesebb éppen az őszintesége: konfliktuskerülésének, gyávaságának, gyengeségének beismerése. És roppant szórakoztató az a finom vagy éppen metsző irónia, amellyel mindezt kezeli.


A Simplon kávéház, Vas István törzshelye

Végül emlékezetes képet kapunk arról, hogy hogyan éltek az emberek a Horthy-korban, és milyen volt a korabeli Budapest. Vas István szenvedélyes szerelmese és kitűnő ismerője volt ennek a városnak, nemcsak topográfiai, de társadalmi-szociológiai-kulturális értelemben is. Mi a különbség az ólipótvárosi, az újlipótvárosi és az angyalföldi mentalitás között? Hogy lehet felmérni egy ember társadalmi hátterét a hanglejtéséről, a szókincséről? Miben különbözik a magán- és a köztisztviselő? Hogyan működött a magyar kapitalizmus? Mennyit is ért a havi 200 pengő fix, amit a táncdal megénekelt és ami József Attilának sose telt? Hogyan maradhatott az ember szabad egy nyomasztó korszakban? – Sokrétűek az ismeretei és a tapasztalatai, hiszen nem elefántcsonttoronyban élt, sőt, sokáig nem is volt főfoglalkozású író. Apja nagy csalódására nem vitte tovább a céget, de kereskedelmi főiskolán tanult és tisztviselőként dolgozott, előbb egy amerikai tulajdonú híradástechnikai gyárban, majd, miután innen a zsidótörvények miatt kitették, egy francia libamájkonzervgyárban. Az irodalom csak a napi nyolc óra irodai munka utáni szabadidő fényűzése volt. A nyolc óra munkához hozzájött még napi két óra villamosozás – és ő még örülhetett a villamosnak, a szegényeknek gyalogolniuk kellett. Rejtély, hogy mindemellett hogy juthatott ideje a társasági és kulturális életre. A napi összejárásra a barátokkal, a kirándulásokra, sőt munkásdalárdákra (ahová Eti kedvéért járt), az ellenállás színterének számító Bartók-koncertekre. Emellett megtanult franciául s angolul (németül természetesen otthonról tudott), és végig fordított is. 1945-ben, amikor a konzervgyár tulajdonosa a bizonytalan jövő elől visszament Provence-ba, Vasnak új megélhetés után kellett néznie, de ekkor sem igyekezett a szabadúszó életforma felé. Előbb számvevőszéki tanácsos lett, majd 1946-tól lektor az újonnan alakuló Szépirodalmi, később az Európa Kiadóban. Csak nehezen merészkedett ki a szabad értelmiségi pályára, hiányzott neki a korlátok mellett kereteket adó „istálló” melege, közössége.

Lator Lászlóval az Európa Kiadóban (forrás: PIM)

Ezt a közösséget az Európa Kiadónál találta meg a New York (akkor Hungária) házban, majd a Kossuth téren, ahol a Lator László szobájában összejáró legendás szerkesztőgárda tagja lett. A társasági élet színhelye volt Szántó Piroskával közös lakásuk előbb Pesten, az Eötvös utcában, később a budai rakparton, hatalmas könyvtárral. (E lakás, később emlékmúzeum szomorú sorsáról itt lehet olvasni.) Azt mondják, a legkülönfélébb világnézetű emberekkel is megtalálta a hangot, toleráns volt, képes a párbeszédre. És mindig volt ideje a fiatalokra. Ő fedezte fel Juhász Ferencet, otthonosak voltak nála például a fiatal Tandori Dezső és Várady Szabolcs. Még halálos ágyán is egy ifjú költőről, Kukorelly Endréről tudakozódott.

A beérkezett ember, 1962 (MTI Fotó: Keleti Éva)

A hatvanas években sokan szemére vetették konformizmusát. Azt, hogy jóban volt Aczéllal és nem is szégyellte ezt (e jó viszony abban gyökerezett, hogy 1944-ben egyszer Aczél mentette meg az életét). Az biztos, hogy bár már 1945-ben tartózkodóan szemlélte a történelmi fordulatot és szkeptikus volt a megvalósult szocializmussal kapcsolatban, de nem volt harcos alkat. Belenyugodott a helyzetbe, a támogatott-tűrt-tiltott hármasságból az első, kedvezményezett kategóriába tartozott. A szilenciumot elszenvedni kényszerülő fiatalok (például az Újholdasok) megvetették megalkuvásáért. Az előbbiekből következően nem volt nagy aláíró sem, elutasította a demokratikus ellenzéket. „Nem tudta annyira utálni a létező szocializmust, hogy nosztalgiát érezzen a Horthy-rendszer iránt” – írta Kőszeg Ferenc. Petri szép versekben búcsúzott tőle – volt, aki megbocsátott neki és van, aki azóta sem. Azt gondolta, hogy itt soha nem lesz ennél jobb – ahogy szinte mindenki ezt gondolta akkoriban. „Aránylag nagyszerű” – mondta egyszer a rendszerről, amelyben éltünk. Ennél többet ezen a világtájon nem lehet várni.


Szántó Piroskával szentendrei nyaralójukban, 1977 (MTI Fotó: Molnár Edit)

Sok hendikeppel indult az életben, de végül megtalálta a helyét: csúnya volt, de figyelemreméltó intellektuális kisugárzással bírt. Ügyetlen, még a nyakkendőjét sem tudta megkötni, a sajátos, félig megkötött „vasnyakkendő” hozzátartozott az imázsához, de annyi viszontagság után sikerült lehorgonyoznia egy olyan házasságba, ahol ez senkit sem zavart. Nem járt egyetemre, de hihetetlen olvasott és művelt volt, a mai világban már szinte kihalt fajta. A művek érdekében kötött kompromisszumokat, de magukban a művekben nyoma sincs a kompromisszumoknak. Olvassuk hát őket.

A Petőfi Irodalmi Múzeum virtuális kiállítása Vas István születésének 100. évfordulójára

Löwensohn Enikő

• Publikálva: 2015.09.24. 16:40 • Címke: könyvajánló, évforduló, irodalom