Meg kell ismernünk a Kádár-rendszer legsötétebb oldalát

A napokban jelent meg Forgách András Élő kötet nem marad című könyve, amelyben apja és anyja besúgói történetét dolgozza fel szépirodalmi eszközökkel. A regény felülírja korábbi anyaregényét, a Zehuzét.

2014 márciusában került Forgách András kezébe az állambiztonsági dosszié, amelyből kiderült, hogy édesanyja, Avi-Shaul Bruria éveken keresztül írt jelentéseket a külügyi hírszerzéssel foglalkozó III/I. Csoportfőnökségnek „PÁPAI-né” fedőnéven, átvéve a súlyos mentális problémákkal küzdő édesapja, Forgács Marcell, vagyis „PÁPAI” helyét.
   
„Nem volt választásom, nem kellett végigolvasnom a jelentéseket ahhoz, hogy ne legyen más választásom. Már az első néhány lapnál világos volt, hogy olyan dolgok jutottak tudomásomra, amelyeket meg kell osztanom a magyar társadalommal” – fogalmazott Forgách András, hozzáfűzve, hogy bár kész a kötet, a szégyen érzése még mindig nem tűnt el, és nem lepődik meg az esetleges rosszindulatú feltételezéseken, kérdéseken sem. „Nem tehetek arról, ami akkor történt, nekem az a dolgom, hogy elmondjam. Nem ítélem el a szüleimet, pontosan ugyanúgy szeretem az édesanyámat, mint korábban. Nagyon sok mindent sikerült megértenem azokból a problémáiból, amelyekre nem volt válasz, amelyekről nem volt szó vagy magyarázat” – fűzte hozzá. Forgách András apjáról szólva elmondta, hogy közismerten rendszerhű újságíró és zsidó létére meggyőződésesen Izrael-ellenes volt. A szerző elmondása szerint kollégái ezért nagyon nehezteltek rá, holott ugyanolyan Izrael-ellenes cikkeket írtak parancsszóra, mint ő. „Apámra azért haragudtak, mert ő elhitte, amit írt. Ő csinálta az első magyar interjút Khadafi líbiai vezetővel, a többiek ezért árulónak tartották, persze csak maguk között.”
   
A szerző kitért arra is, hogy az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában (ÁBTL) található hatalmas anyagnak mindössze az egytizedét dolgozták fel a rendszerváltás óta, ez pedig súlyos károkat okoz a magyar nemzettudatnak. „Nem lehet az, hogy a Kádár-korszaknak a legsötétebb oldalait ne ismerjük meg, még akkor is, ha ehhez nekem a saját családomat kellett elemeznem, lelepleznem”. Mint fogalmazott, ha 25 évvel ezelőtt nyilvánosságra került volna ez az akta, együtt az összes hasonló dokumentummal, akkor – bár ugyanolyan fájdalmas lett volna elolvasni a jelentéseket – most „sokkal tisztábban nézhetnénk egymás szemébe”.

A kötetben több műfaj – az első részben elbeszélő stílusban megírt novellák, majd a másodikban gyermeki szempontot megvillantó versek, végül egy tárgyilagos hangvételű esszé – követi egymást. Forgách András elmondta: a műfaji sokszínűséggel akarta megmutatni, miként lehetséges a „rettenetes bikkfa nyelven” megírt akták szépírói feldolgozása. „Az első részben tulajdonképpen megtanítottam magamat erről írni, de ezt csak úgy tudtam megtenni, hogy sosem írtam le a szüleim természetes nevét, csak az ügynöknevüket. Kizárólag PÁPAI-néként írni édesanyámról, ez borzasztóan furcsa érzés volt” – idézte fel. A második részben olvasható versek között van egy, amely még azelőtt kész volt, hogy Forgách András szembesült volna szülei ügynökmúltjával. Az Aphrodité című vers annak a külföldi útnak a lenyomata, amelyen Avi-Shaul Bruria – a vele utazó fia tudtán kívül – első megbízatását teljesítette az állambiztonság számára. Emellett szerepel a kötetben több, dőlt betűvel megkülönböztetett költemény is a szerző édesanyjától az 1970-es évek elejéről. „Azt akartam, hogy ő is beszélni tudjon, ő maga mondja el a saját fájdalmát”.

Forgách András hangsúlyozta azt is, a Még valami című utószót azért tartotta fontosnak megírni, hogy „legeslegkínosabb dolgok” is belekerüljenek a kötetbe, „senki se mondhassa azt, hogy szépírói gesztusból bármit is elhallgattam volna”. Másrészt arra is szerette volna felhívni a figyelmet, hogy bár kitűnő kutatók dolgoznak a kommunista titkosszolgálatok történetén, a szervezet működésének szerkezete még mindig nincs maradéktalanul feltárva. A sajtóban és a közéletben az ügynökökről jelenleg egyetlen tónus él, a gúnyos megvetésé. A legtöbben azt gondolják, hogy az ügynökök mindig csak mások, másoknak a szülei lehetnek, akiket ki lehet nevetni, meg lehet alázni. Holott sokakat, köztük édesanyját is, az állambiztonság jól kidolgozott módszerei alapján, lépésről-lépésre húztak bele az együttműködésbe.

„Mindenkinek viselnie kell a döntései miatti felelőséget. Boldog lennék, ha édesanyám, aki 93 éves lenne, most is élne, és meg tudnám ezt beszélni vele. Szerintem hajlandó lenne rá, nagyon tanulékony, nagyon nyitott ember volt, aki mellesleg gyönyörű, zseniális hímzéseket készített” – fogalmazott. Egy jelentés tanulsága szerint, miután édesanyja kedvező szóbeli jellemzést adott róla, magát Forgách Andrást is megpróbálták beszervezni, amikor 1978-ban átvette egy izraeli utazáshoz kiállított útlevelét. „Döbbenetes volt, amikor ezt olvastam. Hirtelen ott voltam a helyszínen, pedig korábban mélyen elástam magamban az élményt” – idézte fel, hozzáfűzve, hogy bár esze ágában sem volt visszamenni a tiszthez és jelentést tenni az utazás után, rettegett attól, hogy esetleg számon kérik rajta. Emellett sokáig szégyellte magát, amiért nem mondott egyenesen nemet a bújtatott, ám érezhető zsarolásra. „A jelentésből kiderül, hogy nem akarták anyámat megbántani azzal, hogy erőszakosan lépnek fel velem szemben.”

A szerző továbbra is folytatja a kutatást az állambiztonsági dokumentumok között. „Az biztos, hogy a jövőben bármit is írok, ennek a könyvnek a világa benne fog élni”. Az Élő kötet nem marad a Jelenkor kiadó gondozásában jelent meg, a könyv állambiztonsági dossziékat idéző, kihajtható borítója Kiss Dezső munkája Forgách András elképzelése nyomán.

mti

• Publikálva: 2015.11.20. 08:03 • Címke: interjú