a rovat írásai

Nem a rák, méreginjekció végzett a költővel?

Nemzetközi szakértők egy csoportja szerint százszázalékos bizonyossággal kijelenthető, hogy a Nobel-díjas chilei költő, Pablo Neruda halálát nem rák okozta, ahogy azt annak idején a katonai rezsim állította a dél-amerikai országban.

És elindult a nagy íróper

Hatvan éve, 1957. október 25-én kezdődött az 1956-os forradalom utáni Kádár-kormány nagy nemzetközi visszhangot kiváltó koncepciós jogi eljárása, a „nagy íróper″.

Segédmunkásból lett költő

Október 24-én lesz hetvenöt éves Serfőző Simon Kossuth- és József Attila-díjas költő, író.

Ishiguróé a Nobel

Kazuo Ishiguro angol írónak ítélte oda idén az irodalmi Nobel-díjat a Svéd Akadémia, amely csütörtökön Stockholmban jelentette be döntését.

Hemingway tíz évesen képzeletben Európába utazott

Előkerült Ernest Hemingway első elbeszélése, amelyet még tízéves korában írt. A fikciós útinaplót két Hemingway-kutató, Sandra Spanier és Brewster Chamberlin találta meg egy Key West-i magánarchívumban.

100 éve született Szbó Magda - megemlékezés Debrecenben

Szabó Magda születésének 100. évfordulója alkalmából emlékházat és domborművet avattak az író egykori iskolájában, a debreceni Dóczy gimnáziumban.

Csesztve és Sztregova, Arany és Madách

Madách Imre Irodalmi Napokat tartanak a szlovákiai Alsósztregován és a Nógrád megyei Csesztvén; a pénteki és szombati rendezvény programjait Arany János születésének 200. évfordulója jegyében állították össze, és megemlékeznek a két költő barátságáról is, tájékoztatta az MTI-t a csesztvei Madách Imre Emlékház munkatársa.

Költő elvont gondolatisággal

Hatvan éve, 1957. október 3-án halt meg Szabó Lőrinc Kossuth-díjas költő, műfordító.

Tompa a búslelkű verselő lelkész

Kétszáz éve született Tompa Mihály, népdalokból kiinduló édes-bús elégiák és hazafias versek szerzője. Három település református lelkésze, és Petőfi, majd Arany barátja. Aki végül is három faluban élte le életét, és vetette papírra tekintélyes életművét.

Ma van a magyar dráma napja

A magyar dráma napját 1984 óta rendezik meg Madách Imre Az ember tragédiája című művének 1883. szeptember 21-i ősbemutatójára emlékezve.

King a rémkirály

Nagy valószínűséggel Stephen Edwin King írással tölti 70. születésnapját is. Na jó, mondjuk inkább, hogy azért reggel még bepötyög néhány bekezdést az aktuális műből, és csak azután adja meg magát a nagy napnak. És ünnepelheti, ünnepeltetheti magát, mert valószínűleg ő a világ legismertebb, és legelismertebb élő írója.

Irodalom összes cikke »

Női hangon megelevenedő történelem

Könyvajánló: Budapesti háborús naplók

ostromnaplo_lead

1944-45-ben, a háborús körülmények között lakásokba, búvóhelyekre szorult emberek közül nem csak a „hivatásos” írástudók ragadtak tollat, hogy megörökítsék az átélteket, de olyanok is, akik korábban sosem írtak le egy sort sem. A tavalyi kerek évforduló alkalmából több új háborús napló is napvilágot látott.

Az emlékezetpolitikai viták és a publikálás mindenki számára elérhető, új módjai egyaránt hozzájárulnak, hogy (ismét? végre?) előtérbe kerüljenek ezek a régi, de kibeszéletlen, feldolgozatlan történetek, amelyekben minden magyar család érintett így vagy úgy. A családtagok, leszármazottak közösségi oldalakon, vagy blogokban teszik közzé emlékeiket, vagy közgyűjteményekben, múzeumokban keresnek helyet az évtizedek viharát túlélt kéziratoknak. Ahogy telik az idő, és az élő szemtanú egyre kevesebb, felértékelődik ez a fajta mikrotörténelem, mint a hiteles emlékezet kialakításának építőköve. Ma már sok történész is úgy látja, hogy az „objektív”, nagybetűs, évszámokból és adatokból álló történelem helyett a emberközeli szemlélet többet tehet azért, hogy megmaradjanak az elmúlt generációk tapasztalatai, hogy általuk tanulni tudjunk a múltunkból. A személyes, jelen idejű élmények életre keltik a történelemkönyvek sorait, érzelmeket keltenek és gondolkodásra ösztönöznek. Viktor Klemperer, a hitleri Németország mindennapjainak legjelentősebb krónikása 1933−45 között Lipcsében vezetett titkos naplójában írja: „Nem a nagy dolgok a fontosak, hanem a zsarnokság alatti mindennapi élet, ami feledésbe mehet. Ezer szúnyogcsípés rosszabb, mint egy ökölcsapás. Én megfigyelem, leírom, a szúnyog csíp.” Az utóbbi időben napvilágot látott háborús naplók közül most két asszony visszaemlékezéseit ajánljuk olvasóink figyelmébe. Különböző a helyzetük, a származásuk, a társadalmi hátterük, de mindketten fiatal nők és anyák. És nem utolsó szempont, hogy noha nem ez a hivatásuk, mindketten irodalmi szinten tudnak írni: szövegeik mélyek és megvilágító erejűek.

ostrom_fortepan
Úri utca, 1945 (forrás: Fortepan)

Sokan félnek attól, hogy ezek az olvasmányok túlságosan megterhelőek, megrázóak. De érdemes átadni magunkat nekik – a szerzők emlékének, de saját magunknak is tartozunk ezzel. Páratlan élmény, ahogy emberléptékben rajzolódik ki előttünk a történelem, és közben szinte minden oldalon feltehetjük magunknak a kérdést: vajon mit tettünk volna a helyükben. Ha elolvassuk ezeket a száz veszélyen át megőrzött, palackba rejtett üzeneteket, érzékenyebbé válunk azokkal szemben is, akik napjainkban élnek át hasonlókat, akár a világ egy távoli pontján. De más szemmel látjuk a saját városunkat is: ezeken a helyeken, ezeken az utcákon és házakban játszódott le mindez, a mi történetünk, és ezt a történetet nem lehet mindig elölről kezdeni, a történet mindig folytatódik – ha erről nem veszünk tudomást, annál rosszabb nekünk.

ostromnaplok_forte_var
Budai Vár, Szentháromság tér, 1945 (forrás: Fortepan)

Szebeny Klára: 103 el nem küldött levél Budapest ostromáról

A háború alatt a gyermekeikkel magukra maradt nőknek sokszor egyik napról a másikra kellett passzív szereplőből családfenntartóvá, a felelősség egyedüli viselőivé válniuk. Olyan körülmények között kellett beletanulniuk az új szerepbe, ahol minden apró döntésnek messzemenő következményei lehettek. Az események idején 24 éves Szebeny Klára csak karácsonyra tért haza családi házukba, a rózsadombi Eszter utcába két kicsi gyermekével, de a front mozgása miatt hetekig nem tudtak visszamenni a pasaréti védett házba, ahol addig laktak. (A svéd védelemre azért volt szükségük, mert a elterjedt a hír, hogy a németek esetleg túszokat szednek a magyar politikai élet vezetői közül – a levélíró nagyapja miniszteri tanácsos, apósa  nyugalmazott miniszter volt.) Holmijuk, élelmiszerkészletük ott maradt, tizenketten rekedtek a mosókonyha alatt kialakított 11 négyzetméteres (!) pincében, két pici, örökmozgó, cserfes gyerekkel. Nehéz lehetett nemcsak ellátni, de lekötni, foglalkoztatni is őket. A megelőző nyarat a várható bombázások elől menekülve, még a Balatonnál töltötték, „majdnem békebeli körülmények, de baljós előjelek között” – már akkor is lelőtt repülők zuhantak a Balatonba.

103_el_nem_kuldott
Jenő, a levelek címzettje (31), Klára, a levelek írója (24) és gyerekeik: Csiki (András, 3) és Csuti (Judit, 1 1/2) Kenesén, 1944 nyarán (forrás: a könyv facebook-oldala, ahol azóta újabb családi történetek is olvashatók)

Az orosz ostromgyűrű 1944. december 25-én zárult be Budapest körül, megkezdődött a háború legvéresebb, legtöbb áldozatot követelő városostroma – Szebeny Klára pedig az Eszter utcai ház levegőtlen pincéjében, vagy a bombázások szünetében a fenti lakásban elkezdte papírra vetni napi tapasztalatait, s folytatta egészen 1945. június 17-ig. A levelek címzettje a távol lévő, ismeretlen sorsú férj, aki csak a hadifogságból való hazatérése után olvashatta felesége sorait, amikor újra egyesült a család. A kisfiú a levelek írásának idején hároméves, a kislány még kettő sincs, gyakorlatilag a pincében tanul meg beszélni. Az emberek tétlenségre kényszerítve lapulnak a zsúfolt menedéken, a bombák, becsapódások hangjának finom árnyalatait is megtanulják megkülönböztetni. A kiszolgáltatott, összezárt helyzetben az ismerősnek hitt emberek néha olyan arcukat mutatják, amit jobb lett volna nem látni. A legkisebb elintéznivaló is egész napos programot és nagy elszánást követel.

103_el_nem_kuldott
Egy gyöngybetűs levél a 103-ból


Tavasszal, a ostrom után már annyira nincs mit enni, hogy az anya átmenetileg kénytelen gyerekotthonba adni a gyerekeket, a kisebbik bele is betegszik az elválásba – mindenki el tudja képzelni, milyen gyötrelmet, aggodalmat és lelkifurdalást jelenthet mindez. Ő azonban lehetőség szerint mindig igyekszik a békebelire emlékeztető körülményeket teremteni, az ostrom után, húsvétra még csokitojást is szerez, amit a kertben kell megkeresni. És a legrémesebb körülmények között is van ereje arra, hogy írjon, méghozzá gyöngybetűkkel. Az egyik legdrámaibb ponton, amikor a fejük felett leég a ház, ő a két kicsivel bukdácsol át a romokon a szomszédba – ahol kimenekített holmijuk egy részét rögtön ellopják –, de neki itt is az az első, hogy papírt kérjen és írjon.

Juditnak
Gépfegyvertűz, lángropogás,
rohanunk a kerteken át;
csöpp Judittal a karomban,
kézen fogva kicsi Andrást.
Ott veszett az égő házban sok-sok holmink,
ki tudja hány,
de megmaradt, hogy emlékezzünk,
ez a törékeny porcelán.

Andrásnak
Lángolt a kis ház a fejünk fölött,
ott voltál Te is, meg ez a csésze.
Istennek hála, így történhetett,
megmaradtunk mi is, meg a csésze.

ostromnaplok_csesze
Szebeny Klára háború után íródott verse ezekről a ház leégésekor a tűzből kimentett, megfeketedett porcelánokról szól (fotó: Szekfü András)

Valahol érthető ez, többször elmondja a levélíró maga is: napközben mindig döntésképesnek, határozottnak kell mutatkoznia, a levelekben sírhatta ki magát, adhatott hangot szinte kibírhatatlan aggodalmainak, töprengésének (Mit esznek a gyerekek két hét múlva, amikor minden elfogy? Mit lehet tenni, ha a kislány lábáról leszakadt az egyetlen cipő?), de itt írhatta meg a napi örömöt is, amit egy kisgyerek fejlődése ad. A levelek bőven túlnyúlnak Budapest felszabadításán (1945. február 13.), nagyon érdekes a város újjáéledésének leírása is. Ebben a részben már jobban megmutatkozik a levélíró humora is. Beszámolójából elképzelhetjük, milyen képét mutatja a város, ha gyalog kell bejárni, és hogy megy a főzés, ha favágással és hóolvasztással kell kezdeni. A ház leégése miatt hamarosan újra költözködniük kell, az asszonynak pedig munkát keresnie, meg kell élni valahogy. Örülhet, ha munkásnőnek felveszik egy textilüzembe, de ehhez is tud alkalmazkodni, a lényeg, hogy a gyerekek közelében lehessen – és hogy viszontlássa a férjét.


A levélíró és fia, Szekfü András filmtörténész beszél a kötetről

Szebeny Klára, ez a bátor, erős és őszinte asszony tavaly ősszel hunyt el, 95 éves korában – még megérhette könyv formában is megjelent leveleinek sikerét. Mi pedig csodálhatjuk, hogy milyen nyomdakészen, hibátlanul fogalmazott a legfélelmetesebb körülmények között is. A könyv megjelenésekor adott interjújából kiderül, hogy a szöveget még szerkeszteni sem kellett, csak legépelni.

103_el_nem_kuldott_level

Szebeny Klára: 103 el nem küldött levél Buda ostromáról
Gondolat Kiadó, 2015

Kismama sárga csillaggal

Egy másik budapesti fiatalasszony, Dévényi Sándorné Anna (a kötetben a szereplők fiktív neveken szerepelnek) öt hónapos terhes, amikor naplóját 1944 márciusában, a német megszállást követően írni kezdi, és vezeti egészen 1945 júliusáig. Ő is egyedül marad a történelem viharában. Férjét munkaszolgálatra viszik, Budapest környékén teljesít szolgálatot, gyakran elszökik és mindvégig próbálja segíteni a családot. Más kérdés, hogy sokszor ő sem tehet semmit, a konkrét helyzetekben az asszonynak kell meghoznia a döntéseket. A naplót olvasva a gyakorlatban élhetjük át, ami mai szemmel nézve szinte hihetetlen: hogy a pesti zsidóság egyszerűen nem hitte el, hogy velük is megtörténhet, ami másokkal korábban megtörtént – hogy Magyarországon nem történhet meg, ami Lengyelországban, a Dunántúlon nem történhet meg, ami a Tiszántúlon, és semmiképp nem történhet meg Budapesten, ahol a kormányzó kártyapartnerei a zsidó nagytőkések. Itt láthatjuk, hogy zajlott a keserű kijózanodás, miközben hétköznapivá, természetes, szóra sem érdemes jelenséggé vált minden, ami korábban elképzelhetetlen lett volna.

forte_ostromnaplo
forrás: Fortepan

Láthatjuk, hogyan fogadták a kortársak a kirekesztő rendeleteket. A három zsidótörvényen kívül több száz rendelet szabályozta a jogfosztást és a tulajdontól való megfosztást, a kijárás korlátozásától a biciklibeszolgáltatásig. Szívbemarkoló a sárga csillag viselésének szégyene, a csillagos házakba való költöztetés riadalma, az emberek tanácstalansága, erőfeszítései, hogy a családjukkal együtt maradhassanak. És mindvégig a hihetetlen kontraszt a környezettel, a jéghideg részvétlenség, rosszabb esetben káröröm, jobb esetben közöny, amellyel mindezt a magyar közvélemény fogadta és végignézte: a kávéházak tele, az emberek nyaralni indulnak, mintha mi sem történne.

ostromnaplok_forte
forrás: Fortepan

„Tegnap is megszégyenítettek, még most is vér szökik az arcomba, ha rágondolok. A  villamoson egy nő  átadta a helyét nekem, két nő megszólalt: nézd, milyen fontos, hogy a zsidó leüljön. Az kérdezem, nem látja-e hogy állapotos vagyok, azt felelte, na és, de zsidó! Vártam, hogy valaki szólni fog mellettem, de még az a nő is, aki átadta a helyét, elfordította a fejét. Rémes volt.” (részlet a naplóból)

Férje egyébként mindenáron le akarta beszélni arról, hogy ilyen körülmények között megtartsa a gyermeket, és a végveszély esetére mérget szerzett a család számára, még a nagyobb, 13 éves fiúnak is. Nyolc hónapos terhesen az orvos is azt javasolja neki, indítsák meg a szülést, mert a vagonban semmi esélyük a túlélésre. Ő azonban mindenáron meg akarja szülni a gyereket, szinte megszállottan hisz abban, hogy számára ez a gyerek jelenti a jövőt, ha meg kell halni, haljanak meg mindketten. Bámulatos, ahogy egy újszülöttel, sokszor közvetlen életveszélyben, a fagyban, élelem nélkül próbál a felszínen maradni, a legkétségbeejtőbb helyzetekben is feltalálva magát. A nyilas hatalomátvétel után például bekönyörgi magát egy apácák által fenntartott budai menhelyre, ahol elvileg csak gyerekek maradhatnak. A mégis befogadott szoptatós anyákra szigorú munkamegosztás vár, plusz a napi harc az edényekért, az ennivalóért. Eközben mégis talál alkalmat arra, hogy segítsen a nála elesettebbeken, észrevegyen egy egyedül maradt, piszkos, tetves gyereket, vagy ha végképp nem segíthet, legalább lelkiismeret-furdalása van. Az idő őt igazolja: a szűk család és a kisbaba csodával határos módon életben maradnak.

kismama_sarga_csillaggal
A naplóíró

Azonban ez korántsem happy end. A naplóíró egy nagy és összetartó zsidó polgárcsalád gyermeke volt (szakmáját tekintve ötvös, jól menő üzletük volt a belvárosban), négy felnőtt testvérrel, azok házastársaival és gyermekeivel. Anna a maga túlélésén túl mindvégig próbálja figyelemmel kísérni, támogatni a többieket, de aztán az utolsó pillanatban szinte mindenki elpusztul, csak a gyerekek és az idős szülők generációja marad meg. Ezt a csapást nem lehet kiheverni, és nem csak az anyának, a gyermeknek sem: a születése előtt és csecsemőként szerzett traumatikus élmény hatása is a mai napig tart. Az egykori kisbaba, dr. Marton-Dévény Éva ma már túl van a hetvenen, ő vitte be édesanyja naplóját (illetve annak 1946-os gépiratát, mivel az eredeti kézirat elveszett) a Páva utcai Holokauszt Emlékközpontba, és a szövegkiadásban is a szerzők segítségére volt. Egy rádióinterjúban elmondja, milyen volt azzal az tudattal felnőni, hogy ő más, mint a többiek, mert a tüzes pokol van a háta mögött – és hogy az édesanya egyetlen vigaszának és reménységének lenni megbetegítő hatású. Elhisszük neki, és nem csak azért, mert pszichológus.

kismama

A naplóíró (szemben Szebeny Klára leveleivel) egyáltalán nem reflektál az írás körülményeire – rejtély számomra, hogy a leírt körülmények között hogy tudott egyáltalán írni. A kötet nagy értéke, hogy kritikai kiadás: előszóval, záró tanulmánnyal és részletes jegyzetanyaggal egészül ki. A jegyzetek mégsem akasztják meg az olvasást, hanem állandó párbeszédet folytatnak a főszöveggel: egyidejűleg kapunk egy szubjektív pillantást és egy történeti munkát. Az egyéni beszámolóhoz a szöveget gondozó három történész teszi hozzá mindazt, amit a tudomány az elbeszélt eseményekről kiderített, kiigazítják a naplóíró tévedéseit, figyelmeztetik az olvasót az esetleges utólagos betoldásokra, így bepillantást engednek a szövegkritika módszertanába is. Érdekes együtt olvasni ezt a két szövegtípust: a távolságtartó, tárgyilagos, szabatos kommentárok visszafogottságuk mellett is maximális empátiáról tanúskodnak. Minden naplóírónak és minden olvasónak ilyen szöveggondozás járna.

Huhák Heléna – Szécsényi András – Szívós Erika (szerk.): Kismama sárga csillaggal – Egy fiatalasszony naplója a német megszállástól 1945 júliusáig, Jaffa Kiadó, 2015

További, olvasásra ajánlott ostromnaplók:

Fenyő Miksa: Az elsodort ország – A Nyugat alapító-főszerkesztője, a Gyáriparosok Országos Szövetségének elnöke már túl volt a hatvanhetedik életévén, amikor bujkálni kényszerült. Okos, szellemes, a jelenségek gyökerét felmutató, megvilágító erejű naplója, Az elsodort ország a nyolcvanas években már megjelent, de tavaly új, teljes kiadása látott napvilágot.

Zimándi Pius István: Egy év története naplójegyzetekben – A Magvető új Tények és Tanúk sorozatának második kötete abba enged bepillantást, hogy hogyan élte át a keresztény középosztány 1944-45 viszontagságait. A könyvről itt olvasható Bán Zoltán András pontos és lényeglátó írása.

Heltai Jenő háborús naplója még kiadatlan, de a Radnóti Színházban már bemutatták Bálint András irodalmi estjét, amelyet a kézirat alapján állított össze. A napló a hírek szerint hamarosan nyomtatásban is megjelenik.

Löwensohn Enikő

• Publikálva: 2016.03.05. 12:27 • Címke: holokauszt70, nők, könyvajánló

Digitális Irodalmi Akadémia