​A versmérték és az emberi mérték aranymívese

Áprily Lajos (1875–1967)

Úgy tartják Áprily Lajosról, akik ismerték, hogy nem volt se jobboldali, se baloldali, se népies, se urbánus, se kormánypárti, se ellenzéki.

Ember volt, aki nem ingott meg a huszadik század legszörnyűbb időszakaszaiban sem; akkor sem, amikor a végletekig fokozódott a pénz, az ipar, a fegyverek és az eszmék csatározásának zűrzavara, és amikor sok jelentős gondolkodónak is összezavarodott az iránytűje. Nem írt közéleti műveket, de a verseit mindenhol idézték, közösségi események alkalmával elmondták, szavalták, skandálták – és ez részben így van ma is. A szelíd, igényes elmélkedés hangja szólal meg minden sorából, ami sokakban kelt értő-érző visszhangot.

Hogy megértsük, mi az alapja ennek a szemléletnek Áprily személyes habitusán túl, nézzük, honnan érkezett, hol nyílott neki az ablaka először a világra. Brassóban született épp 125 évvel ezelőtt, november 14-én. Gyerekkorát azonban a sóvidéki Parajdon töltötte, ahol az apjának könyvelői állást ajánlottak a helyi gyufagyárban. Ez a tulajdonképpen eldugott kis székelyföldi település volt számára a világ közepe. Az érintetlen természet és a családjának megélhetést biztosító ipar határa; mindezek előtt pedig az ízes magyar nyelv bölcsője, ahol az egyik legszebb magyar szó: „Rózsika”.

Családja részben szász, részben cseh származású, felmenői között többen brassói ötvösmesterek voltak. Őse, mint elképzelte és megírta az Egy pohár bor című versében „Címert domborított / vén terem falára, / fejedelmi kannát / Bethlen asztalára.” Az Áprily néven publikáló Jékely már a nyelvet, a magyar nyelvet tekintette munkája, mestersége és művészete tárgyának, mint elődei a nemesfémet. Jöhettek és mehettek divatok és izmusok, Erdély egyik legnagyobb költőjének a szépen kikalapált versritmus és a tiszta rímek vagy asszonáncok voltak az eszményei, nem a különcködő formabontás. Stílusa egyszerre természetes és csiszolt, játékos és fennkölt.

Mesterien alkalmazta a hangsúlyos és az időmértékes ritmikát, gyakran a kettőt együtt: a szimultánt. Kevesen tudtak úgy bánni a nyelv zeneiségével, mint ő. Versei épp ezért számos zeneszerzőt inspiráltak arra, hogy megzöngítsék, előadják azokat. Egyik legfrissebb ilyen megzenésítés Németh Viktoré, aki egy lemeznyi verset ad elő sóvidéki költőktől az Üzenet, másképp című, 2012-ben a költészet napjára megjelent CD-jén. E zenés antológia invokációnak számító első darabja Áprily Lajos Tavasz a házsongárdi temetőben című verse.

Áprily sorai már önmagukban is muzsikálnak, mint például a Márciusban: Zeng a picinyke / szénfejű cinke / víg dithyrambusa: dactilusok. // Selymit a barka / már kitakarta, / sárga virágját bontja a som. / Fut, fut az áram / a déli sugárban / s hökken a hó a hideg havason.” A daktilust maga a szöveg is említi, ami kiegészül a fülnek kedves szabályos asszonáncokkal (picinyke – cinke, barka – kitakarta, áram – sugárban, som - havason); és erőltetettség nélkül szervesülnek a szövegbe a betűrímek is: „s hökken a hó a hideg havason”.

Olyan mívesek az általa alkalmazott formai elemek, hogy például fel sem tűnik, amikor asszonáncból tiszta rímre vált vagy fordítva: „S most add a lelked: karcsu váza, / mely őrzi még a nyár borát – / s a hervadás vörös varázsa / most ráborítja bíborát.” (Ajánlás)
Érti vagy legalábbis érzi a vágórím elvét. A fontos helyeken a válaszoló rímet tartalmazó szó a hosszabb, és így a jelentés is átcseng egyikből a másikba: „borát – bíborát”.



A természet hangjait és színeit Áprily tartalmilag is emlegeti a verseiben, gyakran az ellentétek révén, de önmagukban. is: „Egyszerre szólaltak meg, egy napon / ó április csodája, nagy duett – / A fülemüle-szó az ágakon / s a mennydörgés virágzó fák felett.” (Áprilisi hangulat) Elemzések, tanulmányok tucatjait írták az ilyen verseiről azok, akinek van fülük a forma mívességéhez és szívük az impresszionista, elégikus felfogásban megörökített életérzésekhez. Áprily szemlélete egyesíti a természeteset az ember alkotta, szabályos formák összhangjával, a szenvedést a megnyugvással, a transzilvanizmust az egyetemessel.

Alapeleme a játékosság, amiről e könnyed ars poetikus versében nem csak beszél, de meg is megvalósítja: „Hazája álom és titok, / szem-nem-legelte pázsitok // Egyszer csak itt van s mint kis és / csilingel és kisér, kisér” (A rím) Erre rakódik rá a világ disszonanciája, a „Minden összeomlott”-érzés (Tetőn) az első világháború után, amit ugyanazzal a tisztasággal, esztétikai kifinomultsággal és csillapító áttételességgel tudott megírni, mint például egy szerelmes élményt. A rezignáltságban is van számára csodaír, amelyet viszont kiemel a Tetőn utolsó sorában: „S titokzatos szót mondtam akkor: Erdély.” Megrendítő az a szelídség is, amely segített neki szembenézni az elmúlással: „Én Istenem, mi lett velem: / nincs bennem többé félelem. [...] Meglátni józan éjeken: / az élet volt a félelem.” (Félelem nélkül)

Az a világfelfogás és esztétikai szemlélet határozta meg írásművészetét egész pályája során, amelynek alapjait gyerekként, fiatalként alakította ki magának a természet közelében és az értékteremtő munka eszményének családi és közösségi hagyománya szerint. Később Kolozsváron élt, Nagyenyeden, Budapesten, majd élete utolsó éveiben a Visegrádhoz tartozó Szentgyörgypusztán. Versei mellett prózája, verses drámái és műfordításai is jelentősek, és a magyar irodalom legszebb lapjai között tartják számon azokat számon a diákoktól az irodalomtörténészekig. Áprily sokat fordított, amikor az ötvenes évektől 1965-ös újrafelfedezéséig költőként mellőzött volt. Neki köszönhetjük például az egyik legszebb Anyegin-magyarítást.

Áprily csupán alkatilag volt visszahúzódó. Nem vitatkozott eszmékkel és politikus ellenfelekkel, de az értékrendjét nagyon áttételesen meg tudta jeleníteni például egy álomban. Kedvenc kirándulóhelye az avarkori várrom, Rapsonné vára volt, ahol elszenderedve beleképzelte magába a regébe, vagy inkább egy országba, amelyet a hazájának tekintett, és amelyet „eltüntettek az ördögök”. Az Álom a vár alatt című verse első verseskötetében, a Falusi elégiában jelent meg 1921-ben. Aki akarja, megérti Áprily sorait. A költemény a következő szakasszal végződik:

„Ott túl a rengeteg homályon
egy szép országot ismerek,
partján habverte sziklaszálon
botot cifráz egy kisgyerek.
Haj, elvesztettem s nem találom,
szekér az útján nem zörög,
nincs arra jel, nincs arra lábnyom,
eltüntették az ördögök.
Kutatom kéz-árnyalta szemmel
s a szemem köddel lesz tele -
fölötte átcsapott a tenger,
tajtékos évek tengere.
Útromboló fekete ördög,
lásd, engem is megátkozott -
Rapsonné asszonyom, könyörgök:
még egyszer add a táltosod!”

Ez a Parajd határában található táj látszik a Rapsonné vára alatti szikláról.

Deák-Sárosi László

Ünnepi estet rendeznek az évforduló alkalmából a Petőfi Irodalmi Múzeumban, 2012. december 5-én:

• Publikálva: 2012.11.13. 10:32 • Címke: videó, irodalom