​Hová lett a Hajnali szabad permetezés?

A Műcsarnok minden bizonnyal a Parnasszus a magyar képzőművészek számára. Ugyanakkor ez a hely a tengerszinttől meglehetősen távol helyezkedik el, tehát oda fel is kell jutni, amihez nem kis teljesítmény kell.

A 60 éves Bukta Imre autodidaktaként letette az asztalra ezt a teljesítményt, a Parnasszusra jutott, kitűnő műveivel megtöltötte a Műcsarnokot, közben pedig az Isten háta mögött (Mezőszemerén) morzsolgatja hétköznapjait, növeszti a szakállát.

Pedig volt ő a legendás szentendrei csapat, a Vajda Lajos Stúdió tagja, idővel megnyíltak előtte a fővárosi galériák is, sőt, háromszor a Velencei Biennálé magyar pavilonja is befogadta műveit. Mégis visszament oda, ahonnan jött, Mezőszemerére, ahol nyáron por van, ősszel meg sár. És esténként ott is kékesen villódznak a tévétől az ablakok, akit pedig az utcán találunk, az nem biztos, hogy jó szándékkal tartózkodik ott. Mezőszemerére, ahol a Bem József utcából egyszer csak Partizán utca lesz, és ahol nem nagyon van pénzt eredményező munka. Ahol annyi magyar faluhoz hasonlóan, a mezőgazdaságból, a termelőszövetkezetből csak annak hulladéka, a rossz gumiabroncsok és a néhány, fokozatosan elfogyó rozsdás gépezet maradt. Mezőszemerére, ahol ugyanúgy lopják a fát, mint máshol, és ahol a leköltöző művészbarát, Wahorn András a tévé nyilvánossága előtt jelenti be, hogy alaposan felfegyverkezett, és nem habozik majd használni is gyilkos eszközeit, hogy megvédje életét és vagyonát.

Még ifjan láthatta a régi világot

Végigjárva a Műcsarnokot megkapjuk a választ is önkéntelenül megfogalmazódó kérdésünkre. Bukta Imre nem tudta csak úgy otthagyni szülőföldjét, mint annyian mások, akik városra kerültek és kidobták a régi fényképeket, hagyták elgazosodni a sírokat. Bukta Imre a másik Magyarországon maradt, ahol gumicsizmában járnak az emberek és nagy, durva kezük van a sok munkától. Amúgy a művész úr sem veti meg a fizikai munkát, ez látszik is a kezén, no és öltözékén a tárlat prospektusához a kiállítás berendezésekor készített fotográfián. Amelyről egy barna Lenin-sapkás, bakancsos, kék kötényes férfi néz ránk az Erdőrészlet című, 2011-es installációhoz felhasznált tölgy kuglikon ülve, egy középkategóriás motorfűrész társaságában. A kipusztított erdőt – az elveszett erkölcsöket, hitet és tudást – megjelenítő, közvetlenül a gyökér fölött elvágott kuglikra felülről nézve tócsák vannak vetítve, amelyekbe folyamatosan csöpög az életet jelentő víz. Mert Bukta még ifjan láthatta a régi világot, amelyből csak a tévéken álló olcsó kerámia, rosszabb esetben műanyag Jézusok és Szűz Máriák maradtak, ha maradtak. És a problémák, a szegénység és az általa szült bűnök.

Ezt mutatja meg mindjárt a bejáratnál a Ház című friss installáció, amelynek négy szobájának négy ablakát ugyanúgy betörik, nincsenek tekintettel a függönyt félrehúzva kitekintő, olcsó cigarettára gyújtó svájcisapkás melósra, se a muskátlis ablak mögött feltűnő hímzőrámás öreg nénire. Ahogy a falusi vállalkozó ablaka is megkapja a maga féltégláját, és öt golyót kap a tetkós, ezüstláncos és izompólós cigány sárból, rissz-rossz téglákból rakott tákolmánya is.

Bizony, ez egy „igenigen kemény világ”, kemény motívumokkal, kevés szépséggel. És mégis kedves annak, aki innen indult, és ide is tért vissza. Bukta Imre szinte teljes motívumkincsét ebből meríti az állandóan visszatérő gumicsizmáktól kezdve a szatyrokkal, zsákokkal megpakolt bicikliken, a motorfűrészeken és tarvágásokon, villanyoszlopokon, traktorgumikon, permetezésen és gyufán át az elmaradhatatlan kukoricáig.


Igenigen kemény világ

Amely növénynek az összes részét hasznosítja. A kukoricaszemeket a 80-as, 90-es években képeire applikálja, a szárából most Magasfeszültség címmel távvezetékoszlopot mintázó installációt készít, a torzsájából pedig létrehozza a Műcsarnok „szentélyében” újból összerakott 1993-as Okos tájat, amely tulajdonképpen 649 kis szobor 4543 csutkából összedrótozva, szögelve. A kukorica párját a disznó motívumában találjuk meg, amely állat egyrészt jól meghízik a kukoricán, másrészt pedig a teli hasat és így a jólétet jelenti a falusi ember számára. Buktát az egyre távolabbra kerülő jóléten túl az elvesző értékek is elszomorítják. Saját bevallása szerint nem sokat tud tenni a folyamatok ellen, de legalább rendben tartja szélesebb értelemben vett portáját. Így lettek emlékművek, parkok és szikvízmúzeum Mezőszemerén, ahol sorban vásárolják a házakat a művészbarátok. A falusiak meg nem értik, hogy a művész úr miért hagyta ott a gyönyörű Szentendrét Mezőszemeréért, titkos bűnöket sejtenek a háttérben. Hja, nem egyszerű a prófétáskodás az embernek a saját hazájában.

(A művész 1985-ben készült, a Magyar Nemzeti Galéria híres Eklektika ’85 kiállításán szereplő installációját, a Hajnali szabad permetezést, amellyel Bukta letette névjegyét, hiába keressük most a falakon, de nem baj, emlékeinkben azért megmaradt, nem veszett el.)     

Pálffy Lajos

Bukta Imre: Másik Magyarország
Műcsarnok, 2012. november 10. – 2013. február 10.

• Publikálva: 2012.11.14. 13:47 • Címke: kritika, kiállítás

Kapcsolódó képgyűjtemény

_{Tiszteletadás I-II Táncoló cigányok Nagymama unokája Magyar táj Krumplievők Kocsmai zsánerkép Kora tavasz Két pohár tej Jancsi Gm kukorica 1 Disznók a tájban cigányok Krisztussal - cigányok Jézussal Baromfiudvar 2 Bótba ballagó ember Béla fácánnal}  

Ugrás a galéria oldalára