​„Gyönyörrel tetézett órák”

Szubjektív portré Lator László 85. születésnapjára

Visszapörgetve gyerek- és kamaszkorom laterna magicáját, sok kiváló irodalmárhoz fűződik eleven személyes emlékem, mert szüleim Sárközi Márta zugligeti irodalmi köréhez tartoztak.

Házmán utcai lakásunkban rendszeresek voltak az irodalmi beszélgetések. Járt nálunk Juhász Ferenc, Weöres Sándor és Károly Amy, Nemes Nagy Ágnes és Lengyel Balázs, Jékely Zoltán, Domokos Mátyás, Kormos István, Lator László, Fodor András és Katona Tamás irodalmárok, Gyapay Gábor történész, Márkus Anna és Rác András képzőművészek és még sokan mások. Rendszeres volt, hogy mikor lefektettek Marci öcsémmel, Weöres Sanyika bebújt a kuckónkba, s az utcai lámpák által hátulról megvilágított fenyők játékát szemlélve a „házimozinkban”,  a falon, kissé sipító hangján a babonás mesékkel, rigmusokkal szórakoztatott.


Ifj. Lator László, Pór Judit, Fodor Dávid, Fodor Andrásné Sárika, Fazekas Eszter és Fodor Andriska, Fazekas Lászlóné, Fazekas Marci, Lator László (Fodor András felvétele, Fonyód, 1972)

Kamaszkorom táján (a hetvenes évek derekán) pedig Latorékkal (Atya-fia-Lászlóval és Pór Judittal) szinte mindenhetessé váltak a hármashatár-hegyi, gugger-hegyi, balatoni kirándulások, bográcsolások, gombászások. Egy szepezdi, agyagban sütött kacsa például alkalmat adott arra, hogy a tűz együttes bagzítása közben hosszas hallgatásaiban, néhány velősen tömör, anyagszerű megállapítás nyomán megtapasztaljam Lator életszeretetét, a kacsa betapasztására, szélre, fákra, bogarakra vonatkozó mindentudását, parázsba révedő tűzimádatát. És mivel négy éves korom óta gombászom, természetes volt az a létélmény is, amelyet Lator József Attila és Nagy Lajos „milyen színű a tenger?”-vitájához hasonlítva így ír le: „Olvasom valamelyik gombakönyvben, hogy ez vagy az a gomba élénkzöld, fűzöld, sötétzöld, varaszöld, kékes, vöröses, lilás, tudom is én, milyen. Betéve tudom már valamennyi külső jellemzőjét, akkor találok egyet, csakugyan olyan, élénkzöld, fűzöld és a többi, aztán két lépéssel odébb lelek egy másikat, alighanem ugyanaz a fajta, csak éppen nem élénkzöld, nem fűzöld, s  a többi, ne adj’ isten, nem olyan. Másutt meg azt olvasom: leginkább arról ismerhetünk rá, hogy kellemes gombaszaga van. De hogy milyen az a kellemes gombaszag, azt csak a jóisten tudja. Ízlés dolga. Szóval a gomba olyan, mint a tenger: kék, zöld, de sohasem egészen olyan, amilyennek gondoljuk…”. Hosszan elemzi, milyen végzetes, s halálos szenvedély fűzi e se nem növény, se nem állat zsákmányolásához.


A gombászás halálos szenvedélye (Lator és a szerző,
Gugger-hegy, 1976, Gara György felvétele)

Mindezek csak érzésszinten éltek bennem, nagyon szerettem vele, velük lenni. Felesége, Pór Judit (szintén az Európa Kiadó szerkesztője, műfordító) második anyám volt, akinek mindent el lehetett mondani, viszont tudatosan terelgette irodalmi érdeklődésemet: általa fordított oroszokról és kedvencemről, Thomas Mannról beszélgettünk. Lator költőként ekkoriban, a hetvenes évek derekán még nem volt ismert: ugyan első versei megjelentek a Magyarokban és a Válaszban, a 21 éves Eötvös-kollégista első kötetét (Őserdő) 1948-ban betiltotta az akkor létrehozott cenzurális intézmény, a Könyvhivatal. (A fiatalabb költő pályája a hozzá legközelebb álló újholdasokkal szemben – Weöres, Pilinszky, Nemes Nagy Ágnes – még el sem indulhatott). Csak húsz év múlva, 1969-ben jelent meg Sárangyal címen egy vékony kötete. Az ország a hetvenes évek közepén, mint a nagysikerű Barkochba tévéműsor vezetőjét ismerte. Számomra felejthetetlen a Krúdy-hősnő nyomán népszerű slágerré vált Schneider Fáni piros szoknyájának feladványa). Eddigre már az Európa Kiadó szerkesztőjeként végigfordította a fél világirodalmat, Mandelstam, Blok, Montale, Lermontov, Trakl, Celan verseit (Kalandok és szenvedélyek, 1968), Schiller, Lessing és mások műveit, szerkesztette többek között az azóta számos kiadást megért A világirodalom legszebb verseit, és nagy érdeklődéssel hallgatta, miért a szerelmes verseket gépelem ki én e kötetetekből, hogy megtanuljam…).

Annál inkább áradt belőle a szó, amikor hívásomra eljött az én gimnáziumi osztályomba a vers születéséről, az ihlet különböző fajtáiról, a költői műhelymunka fortélyairól beszélni. Összekeverte Weöres az „Őszi éjjel izzik a galagonya” kezdetű versének szavait, s össze kellett raknunk a verset (Később Imre Flóra, Ferencz Győző, Lackfi János, Schein Gábor, Tóth Kriszta, Vörös István és a többi, azóta neves költővé vált tanítványai elmesélték, hogyan inspirálta őket hasonló módszerekkel az ELTE nagyhírű műfordítói szemináriumain, stílusgyakorlatain; persze nem ennyire ismert versekkel). E verssel demonstrálta Weöres költői alkatát: hogyan válik ez a gyerekek által dünnyögött, könnyed, transzban született variált képsor univerzális létélmény kifejezésévé. Saját verset persze nem elemzett akkoriban. De ezek az élmények nagymértékben hozzásegítettek, hogy őt magát lássam a Fa a sziklafalon egzisztenciális képe mögött, hogy sejthessem, milyen átélt, „konok hallgatás” tapasztalatát sűrítette a „tagolatlan tűzhomály-öröme” és a „kőmarkú pokol” képébe.



Az 1946–59 között nem megjelent, később publikált és átírt versek értelme, az, hogy hogyan tolódott el szemléletében a konkrét valóság intellektuális, élményszerű megfogalmazása a személyestől a Sárangyal kötet szikár, objektív lírája felé, persze csak jóval később derült ki számomra. Döbbenetes volt egymás mellé helyeznem Lator és a talán hozzá költészetében legközelebb álló, s nekem oly kedves Nemes Nagy Ágnes két, egy időben született versét:

Feloldó tisztaságot
mi hozhat még nekünk?
csak befelé növekszik
ijesztő életünk.
   (Lator: Most minden más lehet, 1950)

Ki ne derüljön, jól vigyázunk
amit félünk, amire várunk
az iszonyú együgyűség.
Jövendőnk, akár csak a gyász,
amely már régen megesett,
ismerjük, s helyrehozhatatlan.
   (Nemes Nagy: Mindent tudunk)

Persze tudtam, hogy ez a tárgyiasult, személyességet fokozatosan háttérbe szorító líra az évtizedes félelmek, a háború, a menekülés, a diktatúra következményei, de hogy ezek teljes háttere hogyan rétegződött, s határozta meg a pálya alakulását, csak a Megmaradt világ című, lebilincselő, asszociatív, „szándéktalan önelemző” naplójából tudtam meg (2011). E kötet óriási erénye, hogy nem követi a hagyományos kronológiát, úgy ível át egy-egy verssoron, a háttér asszociatív áramának felrajzolásával, mint ahogy a folyamatosan újra- és újraszerkesztett válogatott versek is (Az egyetlen lehetőség, 2007), ahol tematikus és formai szempontok szerint válogatja át, bővíti és szűkíti a mának megőrzendő életművet. Így követi például a Fellobban, elhomályosul kötetből kiemelt, a létezés „paradicsomi szerelmét″, az unokája születését ünneplő Valami szándék ébredez (1984), s az enyészet-tenyészet „szőlőhéj-sötétjét” már 1969-ben általánosabban, mégis teste-húsa szervességében megfogalmazó Holtág (1969).

Számomra az is nagy élmény volt, hogy családi történetekből, ha nem is közvetlenül, ismertem más magyar költők ihletének forrásvidékét is. Szüleim mesélték, hogyan született Sárközi Márta zugligeti kertjének alkonyatában Juhász Ferenc gyönyörű verse, a Tűzliliom az éjszakában. De így sütött a gyász, Márta, a Válasz áldozatos „fánkujjú asszonya” (Kormos István) elvesztésekor Lator csodálatos Zugliget című versének ásványi megfigyelése mögül (1967):

Ásványkemény, füstkvarckristályos éj,
antracitfényű, fekete-fehér
a mindenség fagy-tornádóiból
a meleg földbe vágott meteor
a Hunyad-orom tömbje. S égi jel
a zsugorodó létre nem felel.

Kevés magyar költő tudja ily érzékletességgel, természettudományos megfigyeléssel és sejtéssel a létezés kozmikus, s egyben konkrét alapélményeként megfogalmazni a növényi, ásványi létet. Absztrakció és naturalizmus végpontjai közt, egyre univerzálisabbakká válnak a Fellobban, elhomályosul kötet versei (1986). (Szinte bármit idézhetnénk, álljon itt ez a néhány kifejező verssor: „Az áthevült bádogtető alatt”, „egy ősvilági táj forró sivatagában”, „foszló, virágszirom-rajz káprázatában”, „az erjedés bölcs vegytanában”, „megfülledt, csípős, fekete trágya füstölög”, „borzas tollmeleg alatt / az élet visszatódul önszívére...”)

Egy lélek nevenincsen
  sejtelme gyolcsfehéren
  bolyong, keresi fészkét
  az óriási égben.

Míg az idézett Áhitat című korai versben univerzálisan fogalmazódik meg a testből kiköltözött lélek víziója, a sorscsapás; a szeretett feleség hirtelen elvesztésének hatására ez a tömör, személytelenebb líra vallomásosba fordul (Hogy ezt így értem, de mégsem, A sárga ruha, Mert szomjúhozva mert kétségbeesve, A klinikán mégegyszer, Dalocska). Ezekben a döbbenetes halálversekben kísérletet tesz legalább a lélek visszaperlésére. A herceg halála című legutóbbi versciklusban pedig már lassan eltávolítja, elszínteleníti a létezés, a „szitakötő pillanat” „árnyéktalan és remegő” világát: „Fehér fekete szürke barna tér / de a legtöbb benne mégis a fehér” (Szürke műterem, 1996).

A Lator-életmű, e csodálatos versek, a világirodalom legnagyobbjainak műfordításai, a verselemzés, a vers ősi játékosságának tömegekkel való megszerettetése az olyan irodalmi műsorokban, mint a Lyukasóra, a Nyugat vagy a Szósz nagy nézettségű televíziós adásai, nemcsak számomra jelentették a szépség állandó jelenlétét, „gyönyörrel tetézett órákat”, hanem mindnyájunknak, akik „míg annyi bajjal, fájdalommal, teherrel élünk, halunk, mégiscsak utána nyúlunk” verseinek. (Az idézet a Mire való a vers című, Szerb Antalról írt tanulmányából származik.)

Isten éltesse Lator Lászlót!


Domokos Mátyás, Fazekas Eszter, Pór Judit, ifj. Lator László, Lator László (Balatonfüred, 1976. Gara György felvétele)

Fazekas Eszter

Lator László versei az interneten.
A Digitális Irodalmi Akadémia, az Európa Kiadó, a Petőfi Irodalmi Múzeum és a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia közös szervezésében köszöntik az írót barátai, tanítványai, munkatársai és tisztelői ma a Petőfi Irodalmi Múzeumban.

• Publikálva: 2012.11.19. 11:04 • Címke: évforduló, irodalom