a rovat írásai
Nem a rák, méreginjekció végzett a költővel?
Nemzetközi szakértők egy csoportja szerint százszázalékos bizonyossággal kijelenthető, hogy a Nobel-díjas chilei költő, Pablo Neruda halálát nem rák okozta, ahogy azt annak idején a katonai rezsim állította a dél-amerikai országban.
És elindult a nagy íróper
Hatvan éve, 1957. október 25-én kezdődött az 1956-os forradalom utáni Kádár-kormány nagy nemzetközi visszhangot kiváltó koncepciós jogi eljárása, a „nagy íróper″.
Segédmunkásból lett költő
Október 24-én lesz hetvenöt éves Serfőző Simon Kossuth- és József Attila-díjas költő, író.
Ishiguróé a Nobel
Kazuo Ishiguro angol írónak ítélte oda idén az irodalmi Nobel-díjat a Svéd Akadémia, amely csütörtökön Stockholmban jelentette be döntését.
Hemingway tíz évesen képzeletben Európába utazott
Előkerült Ernest Hemingway első elbeszélése, amelyet még tízéves korában írt. A fikciós útinaplót két Hemingway-kutató, Sandra Spanier és Brewster Chamberlin találta meg egy Key West-i magánarchívumban.
100 éve született Szbó Magda - megemlékezés Debrecenben
Szabó Magda születésének 100. évfordulója alkalmából emlékházat és domborművet avattak az író egykori iskolájában, a debreceni Dóczy gimnáziumban.
Csesztve és Sztregova, Arany és Madách
Madách Imre Irodalmi Napokat tartanak a szlovákiai Alsósztregován és a Nógrád megyei Csesztvén; a pénteki és szombati rendezvény programjait Arany János születésének 200. évfordulója jegyében állították össze, és megemlékeznek a két költő barátságáról is, tájékoztatta az MTI-t a csesztvei Madách Imre Emlékház munkatársa.
Költő elvont gondolatisággal
Hatvan éve, 1957. október 3-án halt meg Szabó Lőrinc Kossuth-díjas költő, műfordító.
Tompa a búslelkű verselő lelkész
Kétszáz éve született Tompa Mihály, népdalokból kiinduló édes-bús elégiák és hazafias versek szerzője. Három település református lelkésze, és Petőfi, majd Arany barátja. Aki végül is három faluban élte le életét, és vetette papírra tekintélyes életművét.
Ma van a magyar dráma napja
A magyar dráma napját 1984 óta rendezik meg Madách Imre Az ember tragédiája című művének 1883. szeptember 21-i ősbemutatójára emlékezve.
King a rémkirály
Nagy valószínűséggel Stephen Edwin King írással tölti 70. születésnapját is. Na jó, mondjuk inkább, hogy azért reggel még bepötyög néhány bekezdést az aktuális műből, és csak azután adja meg magát a nagy napnak. És ünnepelheti, ünnepeltetheti magát, mert valószínűleg ő a világ legismertebb, és legelismertebb élő írója.
Annyi szép förtelem
Ez a világ őrjítően szép, nem mintha az volna, de én ilyennek látom... – 100 éve született Bohumil Hrabal.
100 éve, 1914. március 28-én született Bohumil Hrabal (1914–1997), akit Esterházy Péter Hrabal könyve révén kicsit magyar írónak is tarthatunk. Talán azért annyira népszerű világszerte, mert reményt ébreszt, ami a pesszimizmusra hajló magyarok számára különösen fontos. Hrabal a maga „magyarságát” praktikus hiánypótlásként értelmezte: „Hát egy bizonyos fokig az (t. i. magyar író) is vagyok, mert amit a magyarok nem mernek kimondani otthon, azt én Prágában teli torokból hangoztatom. És ez az, ami sokkolja a magyarokat. Szeretnék kimondani, de nem tudják, mert nem Prágában vannak, hanem a konvencionális Budapesten” – nyilatkozta 1993-ban a magyar Playboyban.
Hrabal a prágai Aranytigrisben, 1987-ben (fotó: Kertész Dániel)
A 100. születésnapja alkalmából született megemlékezések sorában mi a legillékesebbet, Bohumil Hrabalt magát idézzük egy remek önjellemzésével: ő milyen embernek, milyen írónak tartotta magát hetvenedik életévében. Ne ragadjon azonban bennünket magával a jó szöveg sodró lendülete, ne tekintsük kőbe vésettnek, amit a nagyrabecsült szerző önmagáról állít. A kritikai olvasat alapja talán az lehet, hogy noha részletekbe menően fölépítette saját maga műveletlenség-kultuszát, bizony alaposan megvicceli azokat, akik esetleg bedőlnek neki, és „söralátét”-ként olvassák.
| Csak most tudom, hogy a nyakamba lihegő hetven év természetes érelmeszesedéssel és mű-érelmeszesedéssel jár együtt, csak most, hogy feleségem már negyedik hónapja nyugdíjas, tehát folyton velem van, most tudom, miféle poklon kell az embernek felülkerekednie. Elmenni, az olcsó volna, tíz deka sziléziai disznósajt három korona ötvenért, nem, magamra kell vennem a keresztet, és hallgatnom kell a feleségemet, figyelnem kell rá, de közben gondolnom a magamét, sőt erősebben kell gondolnom a magamét, mint azokban a látszólagosan aranyidőkben, amikor több mint negyed évszázadig sok szabad időm volt, csak a magam számára, szabad időm, amit azonban nem becsültem meg, amit, mint a tékozló örökös, pazarlón elfecséreltem. A természetes szklerózis nem okoz nekem gondot, mert ha mindenre emlékeznék, amit elolvastam, amit átéltem, amit azok a hülye automatikus szövegek, a pszichikus asszamblázsok, kollázsok, mázolmányok jelentettek nekem, már rég megértem volna a diliházra, de mint ahogy a test az izzadással meg mindenfajta kiválasztással megszabadul az evés és ivás maradványaitól, a fejben is van valahol egy jelzőrendszer, amely kiradíroz mindent, ami nem fontos, mindent, ami talán árt a testnek. Aztán itt vannak a Nap protuberanciái, aztán itt vannak azok a pazar légnyomásváltozások, amelyek csodás afáziát okoznak, az ember csak ül, mint akit villám sújtott, és képtelen felidézni olyan szavakat, mint asztal, szék, nem tudja a telefonszámát, a barátja keresztnevét... A radírozás és kiradírozás csodálatos állapota ez, agymetszés, savbefecskendezés, amely pszichés elnémulással jár. Néha én is úgy üldögélek, a második szklerotikus természetemtől sújtva, mint Dolní Berkovicében a félhülye öregek a padon, ha éppen nyár van, ülök és figyelmesen nézem meztelen lábamat, megcsodálom az ujjaimat, rettenetesen érdekel a törött és elferdült kisujjam, máskor a tenyeremet nyitom ki, és úgy bámulom, mintha most látnám először. Ez az az óra, amikor annak a reménye is elszállt, hogy elered az eső, hogy a barométer mutatója a negyed négyről visszatér a szép időre, a tizenkettesre, vagy az esős idő tíz órájáról lassan elindul az egy óra öt perc felé, ez az az idő, amikor azt lesem, mikor enyhül a tarkómban fészkelő fájdalom, mikor hagy el a szorongás meg a félelem. Régebben élveztem ezt az időjárás és másnaposság okozta imbecillitásomat, élveztem, miféle ijesztő, de egyben csodálatos dolog történik velem, de most már több mint négy hónapja itthon van a feleségem, aki női lelke mélyéből gyűlöl mindent, amit én szerettem. Én annyira szerettem reggeli nélkül kezdeni a napot, mert ha reggeliztem, az agyamat elöntötte az étel, és oda lett a reggeli meg délelőtti sziporkázó észjárás, amelyet talán az éhség váltott ki, talán az, hogy én reggel csak feketézni szerettem, elszívni két-három erős cigarettát, csak ezután tértem lassan magamhoz az éjszakától, éjjel én mindig rosszul alszom, úgyhogy reggelente nincs kedvem élni, nem akarok a világon lenni, csak az első cigaretta után támadok fel a nappalba, a második cigarettától mindig rosszul vagyok, a harmadiktól, bár le vagyok sülve, elsápadok, de ez az én szertartásom, ez volt az én reggeli szertartásom, a misém, szürcsöltem a kávét, és mohón szívtam be a füstöt, olyan mohón, ahogy lopva a börtönben cigarettáznak... és miközben cigarettáztam és ittam, kinéztem valahová az ablakon, valahová sehová, az égbe, és azzal, hogy semmi igyekvés nem volt bennem, igyekeztem a nulladik állapotba jutni, semmire sem gondolni, csak önmagamat hallgatni, hátha felbukkan valahol egy motívum, hátha kiúszik valami, mint folt az öreg tó színére, valami a gondolataim és az érzelmeim és a tévedéseim raktárából, hátha megjelenik valami, az első mondat, amellyel fejteni kezdeném a szöveg nagy szvetterét, mert az írás, nálam az írás mindig ez első fonal elcsípésével kezdődik, amelyről azonban ujjongva tudom, hogy mihelyt befűzöm az írógépbe, mihelyt gyorsan írni kezdek, addig nem hagyhatom abba, amíg tudatlanságból fel nem fejtem az egész szvettert... Ezek voltak a régi szép idők, ez volt az én fényűzésem. Most viszont reggel a feleségem kávét, kalácsot, vajas kenyeret tesz elém, szigorúan néz rám, és időnként kijelenti: A világ legegészségtelenebb dolga éhgyomorra kávézni, éhgyomorra cigarettázni... De jegyezd meg, én nem maradok itt egyedül! És könnybe lábad a szeme a látomástól, hogy én hamarosan meghalok, ő pedig egyedül marad. Így aztán most cigarettázom, de nem nézek ki az ablakon a semmibe, mert a feleségem rám kiált: Ne bámulj a levegőbe! És nekem a kávétól is, a cigarettától is elmegy a kedvem, négy hónap óta a feleségem minden fonalamat elvágja. (Fordította: Körtvélyessy Klára) Tovább a Nagyvilágban megjelent teljes íráshoz |
Boronyák Rita