Részlet Szörényi László beszédéből:

„Triznya Mátyás bölcsész volt, és elsősorban az európai és eurázsiai történelem hosszú, több évszázadra nyúló tendenciái érdekelték. Emellett viszont festő is volt, Szőnyi Istvánt tartotta legfőbb művészi eszményképének és sikerült is, hogy tanítványa lehessen. Így szerette meg és vette feleségül – a sors humorából éppen 1944. március 19-én, Magyarország német megszállása napján – a festő leányát, Zsuzsát. Bekövetkezett az irgalmatlan zsidóüldözés, úgyhogy Szőnyi István – lánya és veje segítségével – töméntelen hamis igazolványt gyártott, hogy a hozzá forduló üldözött zsidók életét megmentse. (Ezért ma egyébként emlékfája is van a jeruzsálemi Jad Vasem intézetben.)

Kommunizmus ellen nincs orvosság. Úgyhogy Szőnyi Istvánt ugyan nem csukták le, de megfosztották minden olyan nyilvános megbízatástól, amelyhez a tehetsége és a szíve vonzotta. Triznya Mátyás apjának üzletét elkobozták. Zsuzsa és Matyi úgy érezték, hogy tenni kell valamit. Ám Szombathelyen elkapták őket és megtapasztalták, milyen az az ÁVH-s börtön. Másodjára ügyesebbek voltak, és sikerült kijutniuk Ausztriába. A szülőkkel Zsuzsa tartotta a levélkapcsolatot, ezért a korai magyarországi kommunizmus kultúrtörténetének egyik legizgalmasabb dokumentuma az a két levelezéskötet, amit Szőnyi Zsuzsának azután sikerült megőriznie és kinyomtatnia.

Szőnyi Zsuzsa és Triznya Mátyás

Triznya Mátyás már Ausztriában is a filmipar felé tájékozódott, és díszletfestőként próbált érvényesülni. Szőnyi Zsuzsa közben olyan tbc-s betegséget kapott, amely abban az időben legtöbbször halálos volt. Mindezt eltitkolta, nehogy szüleit még jobban kétségbe ejtse. Végre megnyílt előttük a vágyva vágyott Itália: ugyanis nem Angliába, nem Amerikába akartak menni, hanem Itáliába, mint a művészek ideális otthonába. Nagyon nehezen sikerült engedélyt kapniuk, de végül is ebben Szőnyi István hajdani festőtanítványa, Korda Vince segített, akinek bátyja nem más volt, mint az angliai filmcézár, Korda Sándor. Aztán egyszerre csak kapott alkalmazást a Cinecittánál mint trükkmester: De Sica Csoda Milánóban című filmjéhez ő teremtette meg a repülés feltételeit, tehát neki köszönheti azon sok sztár és sztárnő, hogy söprűjükön vidáman repkedtek a milánói dóm fölött. Szőnyi Zsuzsa előbb az olasz miniszterelnökségen dolgozott, azután a rádióban, végül pedig a Vatikáni Rádió magyar osztályán. Fontos szerepet játszott az '56-os forradalom után Olaszországba menekült magyarok megsegítésében. Ennél azonban sokkal fontosabb, hogy férjével együtt, mikor végre hozzájutottak egy kisautóhoz, és rájöttek arra, hogy hétvégén képtelenség Rómából kimenni, mert dugó van kifele, dugó van befele, és otthon maradnak, előbb vasárnap, aztán ezt áttették szombatra, és meghívják a Rómában vagy Olaszországban élő magyar barátokat. Később ebből lett a legendás „Triznya-kocsma” (ezt a tréfás elnevezést Várady Imre hajdani kolozsvári, később bolognai professzor akasztotta a baráti házaspár vacsoráira). Van egy rendkívül érdekes könyv, amelyet Marilena Menicucci írt A másik főváros címmel Rómáról. Ebben kiemeli, hogy a sok-sok külföldi baráti társaság, klub, intézet, szövetség közül kiemelkedik a magyaroké, amely magánkezdeményezésre jött létre, de mégis hatékonyabb minden másnál. A kommunista rendszer bukásáig hiába volt Rómában magyar kulturális intézet, amelyet az állam működtetett, az sosem volt olyan hatásos, mint a Triznya-Szőnyi házaspár szombati kocsmája, amelyben találkozhatott minden igaz magyar, jöhetett az akár emigránsként Angliából, Franciaországból, Egyesült Államokból, akárhonnan, élhetett Rómában vagy máshol Itáliában, vagy lehetett látogató, hivatalosan a Magyar Akadémián vagy magánemberként, turistaként vagy csak úgy, hogy tudott róla, és odajött.

Szőnyi Zsuzsa az őt ábrázoló festmény, Szőnyi István alkotása előtt, 2013-ban (MTI Fotó: Máthé Zoltán)

Rengeteg híres ember fordult meg a „kocsmában”; Zsuzsa pompás könyveiben, amelyeket a kocsmának szentelt, nagyobb részük meg is jelenik, két kötet: Triznya-kocsma (1999), Római terasz (2006) őrzi az emléküket. De ugyanilyen fontos és nélkülözhetetlen két különösen nagy személyiségnek szentelt könyve, az egyik a Márai Sándorral való levelezését tartalmazza, másik a Cs. Szabó Lászlóval folytatott levélváltás anyaga. Férje, Matyi néha írt történeti tanulmányokat, de természetesen elsősorban festőként fejlődött tovább. Rómában az akvarellnek atalmas hagyománya van, és ez elsősorban angol festőkhöz kapcsolódik. Épp ezért kiemelkedő fontosságú, hogy igen nagy díjakat kapott festőként is, pedig nagy versenytársai voltak. Egyet szeretnék feltétlenül kiemelni, az egyik 1977-ben neki ítélt római Dante Alighieri Képzőművészeti Díj aranyérme. Nagyon nagy sikert aratott németországi és svájci kiállításaival is, az egyiket nem kisebb ember nyitotta meg, mint maga Kerényi Károly.”