Délszaki kalandok – magyar írók Itáliában

Az olasz–magyar kapcsolatok néhány jelképes pillanatát követhetjük nyomon magyar művészek, írók, festők olaszországi élményein keresztül a Petőfi Irodalmi Múzeum Délszaki kalandok – Magyar írók Itália-élménye 1880–1950 című kiállításán.

Van aki ösztöndíjasként, van aki kedvtelésből, s van, aki kényszerből látogatott hosszabb-rövidebb időre Itáliába. A vonatkabint szimuláló előtérben megtalálhatjuk az utazó íróelődök műveit, amelyek felkelthették a vágyat a magyar művészekben, hogy az ő nyomdokaikon haladva saját élményeket szerezzenek. Láthatjuk például Byron, Shelley, Keats, Goethe műveit, de Márai Sándor útlevelét is. Akkoriban általában vonattal vágtak neki a kalandnak, kivéve Hajnal János festőművészt, aki a Római Magyar Akadémia ösztöndíjasaként jött Rómába, s önéletrajzai kiemelik, hogy tizennyolc évesen gyalog tette meg az utat Budapesttől. Hajnal a Képzőművészeti Főiskolán Aba-Novák Vilmos és Szőnyi István tanítványa volt. Aba-Novák maga is a Római Magyar Akadémia ösztöndíjasa volt 1928-30 között, az ún. római iskola megteremtője, amely az olasz neoklasszicizmus, a novecento művészetét igyekezett átültetni a magyar festészetbe. Az ő, valamint az iskola másik jeles alkotójának, Molnár C. Pálnak képeit is láthatjuk a kiállításon.


A látogató vezetője Szerb Antal, hisz a kiállítást végigkísérik Az utas és holdvilágból vett idézetek (fotó: PIM)

Szerencsés helyzetben voltak azok a kalandvágyók, akiknek Fraknói Vilmos püspök római villája vagy a Római Magyar Akadémia biztosíthatott otthont. Fraknói Vilmos a XIX. század második felében a hazai tudós főpapság kiemelkedő alakja volt, az MTA főtitkára, aki páratlan tehetséggel és szorgalommal kutatta Magyarország évszázadokon átívelő történelmi kapcsolatait Rómával és a Vatikánnal. 1891-ben – miután Rómába költözött – a Piazzale del Policlinicon magánvagyonából építtette fel a Magyar Történeti Intézet befogadására alkalmas házat 1895-ben. Az Antonio Ventura olasz építész által tervezett, 32 helyiségből álló palotát a mai napig Fraknói-villa (Villa Fracnoi) néven emlegetik. Az intézetbe ösztöndíjasokat küldhetett az esztergomi és a nagyváradi egyházmegye, valamint a Magyar Tudományos Akadémia. Fraknói szakkönyvtárat is felállított, amely alapját képezte a későbbi Római Magyar Akadémia könyvtárának. A tudományos kutatómunka mellett hangsúlyt helyezett a művészképzésre is, így a történeti intézet mögött megépíttette a római művészházat, amely 1904-től fogadott ösztöndíjasokat. Fraknói tisztában volt azzal, hogy a magánvagyonából alapított intézményeket hosszabb távon önerőből nem tudja fenntartani, emiatt a Művészházat el kellett adnia, a Magyar Történeti Intézetet pedig 1912-ben a magyar államnak ajánlotta fel. Utóbbit a háború elején bezárták, a végén pedig elkobozták az olasz hatóságok, de azután minden kárpótlás nélkül visszaadták. 1927-ben pedig az újonnan alapított Római Királyi Magyar Akadémia keretébe illesztették, amelyet a magyar kormány a Falconieri palotában hozott létre. Bethlen István miniszterelnök és Klebelsberg Kunó vallás- és közoktatásügyi miniszter annak idején azért vásárolták meg a különleges szépségű épületet, mert azt akarták, hogy a magyar tudománynak, kultúrának és művészképzésnek méltó otthona legyen az Örök Városban. Első igazgatója Gerevich Tibor művészettörténész professzor volt, aki az intézmény ösztöndíjának szellemi atyjának tekinthető: ő határozta meg elvárásait a római iskola művészeti ambíciói, stílusjegyei kapcsán. Az intézmény eredetileg négy alegységgel jött létre, magába foglalta a Fraknói által alapított Történeti Intézetet illetve Művészházat, az ösztöndíjasokat fogadó Collegium Hungaricumot, illetve az egyházi kollégiumot.


Ösztöndíjasként, kedvtelésből, vagy kényszerből (fotó: PIM)

Az köztudott, hogy Ady erősen kötődött Párizshoz, de hogy Rómáért is rajongott, azt kevesebben tudják. Pedig 1911-ben ezt írta Lajos öccsének: „Róma a világ egyetlen fölséges helye”. A szüleinek meg: „Rómában vagyok majdnem két hét óta már. Szebb Párizsnál, nincs szebb város, nagyszerűbb a világon”. Ady Endre a Via Venetón, a Hotel Imperialban lakott. Azoknak a napoknak a valamelyikén írta a Nyárdélutáni hold Rómában című költeményét.



Noha Márai nem önként, hanem kényszeről választotta Olaszországot úticéljául, mégis igazán otthon érezte magát olasz földön. Bizonyítéka ennek 1956. december 26-án Nápolyban írt naplójegyzete: „Közel ötévi távollét után először látom megint Nápolyt. A bölcs és szenvedélyes, ugyanakkor különösen, mediterrán módon hideg és számító város most hörög és harsog. Mindenki a magyar tragédiáról beszél, hangosan, éneklő és sebzett hangon, az utcán, a templomokban, a kávéházakban. Túl a politikai szenvedélyeken, mindaz, ami a napokban Pesten történik, az olaszok személyes ügye. A világ népei között az olaszok vannak érzelmileg a legközelebb hozzánk… Ezt nem szabad soha elfeledni!” S e megállapítás nem akármikor íródott. Márai már hosszú éveken át élt Olaszországban, Nápolyban, Salernóban. A háború előtt, békeidőben is bejárta egész Európát, volt a Közel-Keleten és Egyiptomban, tudósítóként eljutott a Szentföldre, Törökországba. Kevés író mondhatja el magáról, hogy ennyi nemzetet ismert volna. S ha a fenti vallomást egy ilyen tragikus pillanatban vetette papírra, az csakis azt jelenthette, hogy Nápolyban igazán úgy érezte magát, mintha otthon volna, mert ott siratták úgy a magyarokat, mintha az övéik volnának.

A kiállítás megemlékezik a híres Triznya-kocsmáról is, melyet Triznya Mátyás emigráns festőművész halála után özvegye, Szőnyi Zsuzsa, a szintén a római iskolához tartozó Szőnyi István festőművész leánya éltetett tovább, akinek római lakása vendégszeretetével ajándékozta meg, s szellemi műhelyéül szolgált az éppen Rómában tartózkodó művészeknek.

Szörényi Dorottya

Délszaki kalandok. Magyar írók Itália-élménye 1890–1950
Megtekinthető: 2013. május 8-tól október 31-ig

• Publikálva: 2013.06.17. 10:44 • Címke: kiállítás, irodalom